Vietnam északi, hegyvidékes részét sejtelmesen az ország legvégső határaként emlegetik. Az ezernyi hegycsúcs között egyre messzebb haladva tényleg úgy érezzük, lassan kilépünk a nyüzsgő országból, és egy egészen más, elfeledett világba érkezünk, ahol megállt az idő...
Mintha Ha Giang nem szaladna együtt a kistigrisként fejlődő vietnami térségekkel... Itt láthatjuk igazán, milyen lehetett az ország az utóbbi évtizedek rohamos gazdasági növekedése előtt: a földet faekével és állati erővel művelik, a vasútvonalak és így többnyire a turisták is messze elkerülik a vidéket. Nincs tömeg, és maga a tömegközlekedés is igen korlátozott, ezért az elsődleges közlekedési és szállítási eszköz a robogó.
Alvóbuszok, éber utasok
Vietnam fővárosából Ha Giangba (ejtsd: Há Záng) eljutni izgalmas éjszakai kaland. A Kínával határos régió északi irányban 320 kilométerre fekszik Hanoitól. A távolság és a kényelmetlennek tartott buszút sok látogatót tart vissza az utazástól. Szerencsére...
Hanoi külvárosi pályaudvarán cipőnket levéve szállunk fel a Vietnamban oly népszerű alvóbuszok egyikére, melyeken két, egymás feletti emeleten sorakoznak a fekvőhelyek. Az „ágyak” meglepően kényelmesek, ennek ellenére Európában ilyen buszokat nem használnak: ütközés esetén ugyanis rendkívüli veszélynek vannak kitéve az utasok. Bár valójában csupán kellően fáradtnak kell lenni a sikeres éjszakai buszozáshoz, sokak szerint a rázós, kanyargós utakon a folyamatos dudaszó mellett teljességgel lehetetlen aludni.
A vietnami közlekedés ugyanis a „dudálok, tehát vagyok” filozófiát követi – a dudaszóval nem vészhelyzetet, csupán létezésünk tényét jelezzük a többi jármű számára, de dudálva kell tudatni azt is, ha bármilyen manőverre készülünk.
A járművezetés pedig ilyen terepen kizárólag manőverekből áll...
Motoros-mennyország – motoros-rémálom, a Boldogság Útja, tündérhegyek. Olvasson tovább a nyomtatott magazinban!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek