„Sehol egy fa, ahová fölakaszthatnék egy embert, nem akad víz, amibe belefojthatnék valakit és még föld sincs, amibe el lehetne temetni a holtakat…”
Egy kegyetlen háború kegyetlen szavai, amik sokat elárulnak e tájról. A híres-hírhedt nyugat-írországi karsztvidék, a Burren sohasem adott könnyű megélhetést, pedig az újkőkor óta többnyire lakott vidék volt.
Az itt élő ember a bronzkorban már igencsak beleszólt a tájat alakító természetes folyamatokba, alaposan átformálva a vidék jellegét. A nagyrészt kopár karsztvidék tengeri folytatása az Atlanti-óceánban található, elzárt világ, az Aran-szigetcsoport – ami, ha lehet, még szélsőségesebb körülményekkel fogad...
Bitófa híján...
Keserves az írek történelme. Az angolok révén megkapták mindazt, amit mi a tatároktól, törököktől és osztrákoktól: hosszú háborúkat, katasztrofális éhínségeket, a nemzeti vezető réteg kisemmizését, gyakran kivégzését. Persze ők sem tűrték ezt az ír birka türelmével: időről időre szabadságharcok lángoltak fel...
Ezek egyike az 1641-es felkelés – rövid életű sikerrel. A királyt is lefejező Angol Köztársaság hamar friss erőre kapott, és a vaskezű Cromwell Olivér vezetésével 1649-től Írország megregulázására indult az új angol sereg. A jól szervezett angol csapatok két év alatt fokozatosan visszahódították az Ír-szigetet, miközben könyörtelen mészárlásokkal és pusztítással büntették a legyőzötteket. Miután az írek által gyűlölt hadvezér visszatért Angliába, még két év gerillaháború következett, amit már Cromwell utódainak kellett megvívniuk. Az ilyen háborúk sajátossága, hogy a gerillák mindig kibújnak a reguláris hadsereg szorításából, így jobb híján a civil lakosságot kezdik sanyargatni a megszállók, hogy végül föladják a rejtőzködő harcosokat.
Ebben az összefüggésben hangzott el az utód-hadvezér, Edmund Ludlow szájából a bevezető drámai idézet a Burren vidékével kapcsolatban. „Sehol egy fa…, nem akad víz,… de még föld sincs….”
De miért nincs fa, víz és föld ezen a tájon, az egyébként gyakran „smaragdzöldnek” nevezett szigeten?
Mielőtt ennek magyarázatát adnánk, a háború mérlegét azért megvonhatjuk: noha „nem volt akasztásra alkalmas fa” (igaz, ez a mondás csak a Burren vidékéről szólt), a csatákban elesett húszezer ír katona mellett a civil áldozatok száma is több százezerre rúgott. Ezek az emberek részben a megtorlások, mások az éhínség, megint mások a kitörő pestisjárvány következtében pusztultak el, ötvenezer főt pedig kényszermunkára hurcoltak el az angolok. A sziget a háború előtti népességének ötödét vesztette el...
A katolikus földesurakat kivégezték, földjeiket elkobozták, hiszen a háborúhoz pénz kellett, a felvett hitelt pedig az ír katolikusoktól elvett földekkel törlesztette a protestáns Cromwell. A megmaradt katolikusoknak mindössze annyit üzent, hogy:
„Menjenek a pokolba, vagy Connachtba!”
(Connacht Írország nyugati része, melybe Burren és Aran is beletartozik, és így történt, hogy ezen a vidéken telepedtek le a régi ír [kelta] leszármazottak, máig itt beszélik legtöbben az ősi ír [gael] nyelvet, illetve a katolikus egyház hatása is itt a legerősebb.)
Közel 20 ezer évet visszalapozva az időben azt láthatnánk, hogy Írország nagy részét – így a Burrent is – több száz méter vastag jégtakaró borítja. A lassan mozgó jégtömeg alaposan megcsiszolta a mészkövet, a hegyek ezért ma felülről nézve óriási, megnyúlt bálnahátakra emlékeztetnek. Értse jobban a lenyűgöző tájat, lapozza fel a nyomtatott magazint!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek