Elrohant három év – úgy, hogy közben nem fotóztam Erdély légterében. Nem a pénz hiányzott vagy épp a fényképezendő régészeti lelőhelyek, hanem az idő, a technika és az időjárás – nagyjából ebben a sorrendben. 2019 szép, napsütéses ősze azonban végre meghozta a lehetőséget, hogy néhány napot a Maros és az Olt vidékén repülhessünk. De mire elég 3 nap? Meddig nyújtózkodhatunk – a levegőben?
A gyalog vagy autóval, de mindenképp a földfelszínen ismert távlatok ilyenkor meglepően kinyílhatnak...
A pilóta – mint 2009 óta mindig – Simion Câmpean, aki a régi CTSW ultralight géppel fogad. Ezúttal nem a vasútépítés miatt nehezen megközelíthető dévai, hanem a szerény felszereltségű, de céljainknak tökéletesen megfelelő alvinci reptéren.
Az első nap késő délután szállunk fel. Azonnal feltűnik a szárazság nyoma: a Maros-völgyre jellemző, máskor sötétbarna-fekete talaj poros szürke/sárga színű – nem túl alkalmas a régészeti lelőhelyek megfigyelésére.. A ferde, őszi napfényben viszont különös megvilágítást kapnak a hegyek, így a Királykő dák magaslati települése(?), szentélye(?) a cél. Ám a mély árnyékba boruló völgyek hamar jelzik, hogy ideje visszafordulni Alvincra. Békés repülésünket rövidesen furcsa rezonanciajelenség kíséri – egészen a Maros-völgy eléréséig...
A másnapi program tehát adott: hibakeresés és -javítás.
A repülés vérrel írt történetének aranyszabálya ugyanis mindig, minden probléma azonnali elhárítása, nem megvárva, hogy újabb technikai, vagy időjárási nehézség súlyosbítsa a helyzetet!
Megérkezik a gép tulajdonosa, Adi is, aki segít a szerelésben és a próbarepülésekben.
Bőven van időnk, mert a reggelre egész Erdélyt elárasztó köd a völgyekben makacsnak bizonyul. Pilótám szerint ennek nemcsak természetes oka van az avar- és tarlóégetés jócskán fokozza a ködhajlamot. Délutánra vált, mire a gép indulásra kész, így ismét egy kisebb kört repülünk.
Nagyenyed érintésével a Székelykő az egyik cél, ugyanis a legmagasabb részét, az 1000 méter fölötti platórendszert őskori erődítésként is számon tartják. És ha már a ködmaradványok elől a hegyekbe menekülünk, Simi is megmutatja kedvencét, a Kopasz-Detunátát. Az Erdélyi-szigethegység déli részén, a régészeti szempontból is kiemelkedő fontosságú, Verespatakhoz közeli vulkáni roncsból időnként mennydörgésszerű robajjal omlanak le a bazaltoszlopok, erre utal a hegytömeg román neve. E két rövid fényképezés alatt a repülést finanszírozó Gyulafehérvári Múzeum listáját követve persze jóval több lelőhelyet keresünk fel és dokumentálunk, tesztelve egyben az új okostelefonos navigációs és nyomvonalrögzítő rendszert is.
Még több látványos légi fotóért lapozza fel a nyomtatott magazint!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
