A serpákról sokaknak ma is a magashegyi teherhordás jut eszébe: alacsony, jó kedélyű, mongolid arcvonású emberek, akik túlméretezett hátizsákot cipelnek, extrém magasságokban. Ám a serpa valójában egy népcsoport, akiket a világ a klasszikus Himalája-expedíciók idején ismert meg, nevük ekkor kapcsolódott össze a hegymászással – úgy tűnik, végérvényesen.
Nepál már évtizedek óta nyitva áll a Nyugatról érkező turisták előtt, mégis túl erős a távoli országról bennünk élő kép, így szinte letaglóz Kathmandu Thamel városrészének nyüzsgő, nagyvárosi tempója. Persze más világ ez, igazi libikóka: óriási tolongás, imazászlók színes kavalkádja mindenütt, robogófolyam hömpölygése, miközben az emberekből számunkra felfoghatatlan nyugalom árad. Az érzés, hogy ez a kulturális sokkhatás pozitívan csapódik le bennünk, nagyban köszönhető serpa barátainknak, akik már a repülőtéren széles mosollyal fogadnak.
Thamel a turisták és a hegymászók kedvelt főhadiszállása. Itt még be tudjuk szerezni a legszükségesebbeket indulás előtt. A Sisapangma-expedíciót idén egy akklimatizációs túra előzi meg a Mera Peak 6476 méter magas csúcsáig, de várnak minket négyezres hágók is.
500 méter, 500 év
Már a legmagasabb hegyláncok közé utazás is kalandos, hiszen a világ talán legizgalmasabb (sokak szerint legveszélyesebb) repterére érkezünk. A kelet-nepáli Tenzing-Hillary, másik nevén Lukla repülőtér története jócskán összefonódik a hegymászással.
A mászások és az alaptábori trekkingek tömegessé válásában hatalmas szerepe volt megépítésének.
Hiszen így a több mint kéthetes utazás, a hegyek megközelítése mindössze 40 perces repülőútra rövidült, végén halálmegvető landolással a szűk és rövid leszállópályára, amely még lejt is... A legutóbbi baleset egy éve történt, és biztató, hogy azért nincs minden évben géptörés.
Lukla már elemi szinten más világ: a 3000 méteres magasság, a hatalmas hegyek ölelése, a kisgépek mellett „parkoló” nagy testű jakok mesebeli egyveleggé állnak össze.
Itt találkozunk helyi vezetőnkkel, Kami Tenzing Sherpával, akivel az elkövetkező napokban szimbiózisban fogunk élni. Széles mosoly, őszinte kedvesség és baráti fogadtatás – Kami egyértelműen profi szakember, végzi a dolgát: szervez, intéz, egyeztet, hamarosan készen is állunk az indulásra. Mégis, kedvessége nem a szolgáltatás része, nem az ügyfélnek szól, hanem a vendégnek. Bár mindkettőnk angoltudásán lenne csiszolnivaló, tudom, hogy nagyon jókat fogunk beszélgetni a Mera Peak felé vezető, hosszú úton.
Első napi célunk Chutang falu: mindössze 500 méter szintemelkedést kell teljesítenünk, igaz, sok felszereléssel, de itt van velünk Dhorse Sherpa is, aki segít a cipekedésben. Teherhordóként dolgozik, szemtelenül fiatal, belőle is árad a serpás jókedély, az ismerkedést azonban akadályozza, hogy egyáltalán nem beszél angolul. Kami mondja el, hogy 16 évesnél fiatalabb fiúkat nem alkalmazhatnak teherhordónak. Aztán, amikor szóba hozom, hogy nálunk
ma is sokan a magashegyi teherhordással azonosítják a serpákat, érezhető határozottsággal fejti ki, hogy a hegyi vezetés és teherhordás két, igencsak különböző munka. A serpa pedig egy népcsoport,
amely 500 évvel ezelőtt érkezett ide Tibetből, saját nyelvvel, szokásokkal, kultúrával. Egyértelmű, hogy ezt nem először foglalja (angol) szavakba.
Chutang egyszerű, kis serpa falu, néhány kőházzal és egy melegedővel, villamos áram és nyugati értelemben vett fűtés, vezetékes víz nélkül. „Namaszté” – köszönünk belépve a melegedőbe, ahol a kályha körül már ülnek néhányan. Jó látni, hogy másokra is kiült a fáradtság. Iszunk egy forró teát, és eszünk egy adag serpa levest (zöldségleves, nudliszerű tésztával gazdagítva), de nincs igazán étvágyunk, az akklimatizációs tünetek már éreztetik hatásukat.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
