A Csoma Szobája Alapítvány önkénteseként 2017 nyarán jutottam el Zanglába: abba a távoli magashegyi faluba, ahol 1823–24-ben Kőrösi Csoma Sándor a tibeti nyelvet tanulmányozta. Már a jelentkezésem pillanatában tudtam, hogy viszek magammal íjat, és ha beválogatnak, íjászatot is fogok tanítani.

Az íj kiszállítása sok fejtörést okozott, nem volt világos, milyen nemzetközi szabályok vonatkoznak erre az eszközre. Hiába írtam az indiai nagykövetségnek és próbáltam információt szerezni a környéket megjárt magyar íjászoktól, nem kaptam választ. A nepáli király meghívására a himalájai országba versenyre kiutazó magyar íjászok vezetője javasolta végül, hogy kérjek meghívólevelet egy helyitől egy versenyre, ők így vitték ki íjaikat Nepálba. Az Alapítvány pedig azt javasolta, vegyem föl a kapcsolatot Zangla hercegével, hátha ő tud segíteni.

Az első lövések – A magyar és indiai önkéntesekből álló csapat feszülten figyel

Fotó: Irimiás Balázs

Írtam hát a hercegnek, aki egy szépen megfogalmazott meghívólevelet küldött, az Első Kőrösi Csoma Sándor Emlék-íjászversenyre, Zanglába. Az ötlet kifejezetten tetszett, de ha már így egyszer leírtuk, meg is kellene rendezni… – gondoltam.

Adománygyűjtést hirdettem a közösségi médiában, s a bevételből egy nagyon szép, hagyományos formájú, de könnyű, 25 fontos Emese-íjat sikerült beszereznem. Többféle vesszőt is vittem, és a saját favesszőim közül is elcsomagoltam párat. Később kiderült, hogy a legolcsóbb, legprimitívebb alu-karbon gyerekvessző bírta legjobban a sziklás hegyoldalakba történő becsapódásokat.