Noha bekapcsoltam az összkerékhajtást az erődhöz vezető úton, mégis újra és újra hallottam, ahogy a kerekek kipörögnek, majd sodródik a gép a mélység felé. A Monarchia hadiútján haladtam, amit eredetileg öszvérek számára építettek. Ők a 20 százalékos emelkedővel nemcsak megbirkóztak, de az állat egyenletes haladása miatt ez vezetett legrövidebb idő alatt a magaslatra. Ráadásul nem is kellett hosszú szerpentint építeni
Megközelítés
Én sem mentem gyorsabban, hiszen számomra egy kedves jármű elképzelhetetlen második sebességváltó-ház nélkül, melyben a mászófokozat kb. 3 km/h-s végsebességű áttételét építették be. Ez a sebesség azért is kellett, mert hegynek felfelé a kidőlt fákat, és a karszt utóbbi száz évben legördülő szikláit óriási vonóerővel tudtam csak eltolni. Dacára a szovjet ipar trehányságának, mégis kiváló, süllyesztékben kovácsolt vonószemeket és pótkocsi-vontató horgokat építettek a 45 évvel ezelőtt vásárolt UAZ terepjárómra.
Nézetem szerint kb. 20 éves korban ki kell választani, vagy össze kell építeni azt az autómobilt, ami a halálig kell, hogy elkisérje tulajdonosát. Így szoknak össze, így ismerik meg egymást, hiszen az autó nem fogyasztói használati eszköz, hanem társ.
Figyelmem háromfelé oszlott: egyfelől minduntalan lestem az olajnyomásmérőt és a töltésjelző Ampere-mérőt az alacsony fordulatszám miatt. Többször is változtatnom kellett az alternátor gerjesztőkörébe épített huzalpotencióméter állásán, ami külső battériáról adta ilyen esetben a fluxusokat. Másodszor gyönyörködtem a jobbára hadifoglyok és elítéltek által épített hadiút nagyszerűségében. Az út szakadék felőli részét pompás, faragott kváderkövekből készült támfal támasztotta, amibe combnyi magas kerékterelő oszlapokat állítottak be kb. húsz lépésnyi távolságonként. A hatalmas munkával, kalapáccsal összetört nagy sziklák tetejére egyre kisebb köveket ékeltek be, majd az útfelületet homokkal szórták be. A homok az elmúlt évszázadban a kövek közé mosódott és összeállt. Nem is a kátyúk jelentették a legnagyobb problémát, hanem az út közepén összezáruló, a látást akadályozó tüskés növényzet, ami minduntalan becsapódott az ablakokon, és tépte a ponyvát. Nem nagy dicsőség, de be kell vallanom: a Nyegus-hegy oldalában előfordult, hogy egy nap alatt 5 kilométert tettünk meg… mindezt 110 liter fogyasztással (száz kilométerre átszámítva).
Figyelmem harmadik részét a minduntalan felbukkanó építmények kötötték le! A fogyasztóknak szánt térképeken meglehetős ritkán tüntetnek fel egy alig látható kis függő-aknát, ami sok száz méternyi sziklába robbantott és vésett alagút bejáratát jelenti, de az avatott szemnek ezt észre kellett vennie, hiszen egy Múzeum számára gyűjtöttünk anyagot. A keskeny makadám út miatt a nagyszerű kilátásban alig tudtam gyönyörködni, pedig uticéljainkat, az erődöket azért építették hegytetőkre, hogy be tudják lőni az egész öblöt.
Hirtelen égett olajillat ütötte meg az orromat. A jó ótvarász nemcsak szemmel vezeti a gépet, hanem figyel a legkisebb vibrációra, üzemanyag- vagy égett szigetelőanyagillatra, zenei hangként elemzi a fogaskerekek muzsikáját, testén érzi az infra-tartományú rezgéseket.
Nos, éppen a hypoid-hangokkal volt némi baj, a differencziálmű kissé túlmelegedett. Gyorsan engedtem egy hajszálnyit a kúpgörgős csapágyak hézagolásán, és kihasználva a műszaki pihenő adta termikus szabadságot, csipkedni kezdtem nagy ellenségem és egyben kedves gyimölcsöm, a szeder fekete bogyóit. Váltogatva: egy összenyomott szemmel ébenfekete, olajos kezemet mostam, egy szemet bekaptam. Ahogy kerestem az érett szemeket, láttam, hogy a bokrok töredezett betonlapok közül nőnek ki. Egy öntöttvas rács ciszterna közelségéről tanúskodott! A szerencse mellém szegődött, megtaláltam az erőd külső ciszternáját! Már régen humifikálódott a hegyoldalt boritó beton, ami a vízgyűjtő felületet adta, mégis a tisztítóakna alsó pereméig ért a hűvös víz! Persze, a régiek precizek voltak, mégis hihetetlen, hogy a sok száz köbméteres tartály hogyan tarthatta meg a vizet száz év óta, hiszen alig kapott utánpótlást! A vízben álló, de mégis teljesen ép vas létrafokokról csobbantam a historikus vízbe, a falak zengtek a visszhangtól. Fejem felett az 1890-ben öntött beton födém szellőzőnyílásain áteső fénykúpok a tiszta vízben leértek a fenékig, a vízfelületről visszaverődő fénykarikák a fejem felett ugrálva sejtelmes derengést adtak. A repedéseken áttört, fentről lelógó gyökerek egy figefához tartoztak, mely a mediterán klíma jótékony hatása miatt mézédes, szép barnára érett terméseket adott.
Építés és pusztulás
A Monarchia későn kezdte tengeri hatalmának kiépítését, melynek fő támaszpontjai Pola (Pula) és Cattaro (Kotor) közelében feküdtek. Idén az utóbbiakat vizsgáltuk: 10 erőd – leginkább az elektrotechnikára fókuszáló – dokumentálásával, az Ívfény Múzeum részére.
1850 után – főképp Báró Mamula kezdeményezésére – gyorsult fel a parti erődök építése, melynek legtermékenyebb szakasza 1890–1915 közé esett. Az építkezés a karszt kemény mészkövén rendkívüli nehézségeket jelentett.
A meredek, sziklás terep, az utak hiánya már a térképezést is akadályozta. A századfordulón a hatalmas mennyiségű beton biztosítása nélkül pedig a falak nem lettek volna lövedékállóak. (Néhány erőd mennyezetvastagsága 1,5 méter!) Az esővízet ciszternákba kellett gyűjteni, a köveket egyenként, kézzel tudták csak faragni. A küzdelem csúcspontját a 100 tonna körüli páncélkupolák odaszállítása jelentette. Könnyebbséget csak az 1901-ben megnyílt hegyi vasút adott, amin még tengeralattjárót is tudtak szállítani..., de a pályát azóta szétverték. Az ágyúk vontatását – 20 cm-es taraczkokról beszélünk, kb. 5 tonna súllyal – ma is láthatóan ötven méterenként a sziklába vésett csigasorok segítségével végezték. Érdekes, ma is aktuális kitérőt jelentene a régi elektro-vontatók elemzése: ezek közül is a legérdekesebb a Porsche-féle elektromos autó, mely sok pótkocsit vontatott a karsztvidéken – meghajtott utánfutókerekekkel!
1916 után, Montenegro bevételével csökkent a Cattarói-öbölre nehezedő háborús nyomás, ekkor néhány erősséget leszereltek. Ugyan pár erődön még 1916-ban kijavították az ágyúzások pusztításait, másokon – főleg a falakon és vasszerkezeteken – még ma is látszanak a belövések.
Az erődök az I. világháború után enyészetnek indultak, többet felrobbantottak (pl. Radisevic), volt, amit kőbányának használtak (pl. Skaljari), volt, amit a visszavonuló K.u.K. hadsereg pusztított el, néhány viszont túlélte az elmúlt évszázadot.
E létesítmények esztétikai/építőművészeti értelemben is különlegesek és inspirálóak. Nem beszélve a technikai finomságokról, hiszen a századfordulótól kezdve elektromos hálózattal, ívfényes reflektorral és optikai telefonnal is elláttak minden nagy erődöt.
Ha kíváncsi vagy az egész történetre, lapozd fel nyomtatott lapszámunkat!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
