Ámde nemcsak a Földnek, hanem más égitesteknek is van déli pólusuk, s talán ezek közül az egyik belátható időn belül meghódításra kerülhet. A Holdé, mely kifejezetten érdekli az űrkutatásban résztvevőket. Nem a presztízs miatt, sokkal inkább azért, mert – ellentétben a Földével – égi kísérőnk pólusai nagyon is alkalmasak lehetnek huzamos emberi tartózkodásra. (Már ha a helyén kezeljük az „alkalmas” kifejezést...)

A paradox helyzet oka, hogy a Hold nagyon más, mint a Föld. Mivel nincsen légköre, és a forgási periódusa nagyságrendileg 1 hónap hosszúságú, a Hold puszta, védtelen felszínén a nappali hőingás több, mint 250 °C. Ám van egy másik lényeges különbség is:

a Holdnak – a Földdel ellentétben – nincs tengelyferdesége. Emiatt nincsenek évszakok sem, cserébe pólusainak megvilágítottsága rendkívül egyenletes.

Míg a Föld pólusain fél év nappalt fél év éjszaka követ, addig a Hold „sarkain” folyamatos nap-éj egyenlőség uralkodik. Ha a csillagászok megfelelő helyet találnak a holdi sarki régiókban, akkor a (holdi körülményekhez képest) kiegyensúlyozottabb viszonyok várhatnak az asztronautákra, s így

könnyebben megoldható egy holdbázis termikus egyensúlyban tartása is.

A Hold déli pólusa Budapestről nézve, nagy felbontású felvételen, 30 cm tükörátmérőjű távcsővel, holdfotózásra alkalmas kamerával megörökítve. A Hold librációja, vagyis Földhöz viszonyított billenése tavaly novemberben alkalmat adott a déli pólusra való rálátásra

És van még egy nagy különbség a Hold és a Föld Déli-sarka között: a csillagászatnak (bárki is művelje azt) megvan az a szépsége, hogy mi magunk is sokkal könnyebben elérhetjük a Hold Déli-sarkát, mint a Földét. Természetesen nem gyalog, sokkal inkább az asztrofotózás segítségével.

Bár a Hold tengelye szinte merőleges a Naprendszer fősíkjára, a Föld–Hold-rendszer komplex mozgásának következtében néha ráláthatunk a Hold északi, ellentétes esetben a déli pólusára is. Ahhoz, hogy megtaláljuk magát a pontot, egyetlen – korántsem egyszerű – feladatunk van: tájékozódni kell a kráterek között, melyek mindig másképpen festenek a napfény beesési szögének megfelelően, s minél laposabban látunk rá a kráterekre, annál nehezebb eldönteni, hogy melyik krátert látjuk éppen...

A jobb alsó sarokban a hatalmas Clavius-kráter sarkán ülő kisebb Rutherfurd-kráter látszik. A kép középvonalán a feltűnő, gyönyörű lépcsős peremű kráter a központi csúccsal a Moretus-kráter. Felfelé kissé jobbra a Newton-kráterek (Newton A, B, C, D) látszódnak. Lépjünk egyet balra fel, közelebb a Hold látszólagos pereméhez, hiszen a legdélebbi pont – a Hold függőleges forgástengelye miatt – éppen az éjszaka és a nappal határán van. A fény-árnyék határba beékelődő jellegzetes, sötét terület a Haworth-kráter feneke, amit az előtte elterülő hatalmas hegy, a Malapert-medence sáncai tesznek látványossá. A pólus innen már csak egy lépés: a Haworth-kráter sötétje fölé magasodó, fénylő gerincen helyezkedik el.

Ez a gerinc nem más, mint a Déli-sark kutatóról, Sir Ernest Shackletonról elnevezett kráter fala. A Shackleton-kráter 2 milliárd éve a legdélibb holdi kráter, azon kevesek egyike – ha nem az egyetlen –, aminek az alját sohasem éri napfény. Ezzel szemben a peremét folyamatosan megsüti a Nap, így a Shackleton-kráter egyszerre a legnapsütöttebb és a legárnyékosabb hely a Holdon.

Hideg belsejében jelen lehet a kőzetekbe zárt víz is, a peremét sütő napfény szünetmentes energiaforrás lehet egy leszállóegység számára.

A körülötte fekvő platókat pedig szelíden súrolja a Nap fénye, így azok alkalmas helyszínek lehetnek egy hosszabb távú expedíció számára is.