A földi buborékok – mondjuk, a szappanbuborékok – nem mások, mint önmagukba záródó folyadékhártyák, amelyek a folyadék molekuláinak és például a szappan vegyületeinek rendkívül rendezett állapota. A buborékot a hártya felületi feszültségének összehúzó hatása tartja össze és a buborékban rekedt gáz nyomása feszíti ki. A kifelé és befelé ható erők egyensúlyban vannak, s amíg a hártya falának integritása nem bomlik meg valahol, gyönyörködhetünk a leheletfinom szivárványszínekben irizáló játékban. A vízben lévő buborékokkal is hasonló a helyzet, csak ott nem a hártya húzószilárdsága, hanem a víznyomás tartja bezárva a levegőt, létrehozva ezzel a buborékot.

Kozmikus buborékok

A kozmoszban előfordulnak a földiekhez látszólag nagyon hasonlatos, ám mégis jelentősen eltérő fizikájú buborékok. A kozmikus buborékok jellemzően egyfajta energiaforrás körül alakulnak ki, melyek sugárzása vagy részecskeszele az adott térrészben megváltoztatja a kozmikus közeg – jellemzően az atomos csillagközi anyag – tulajdonságait. Szerencsére a világegyetemben – bár nagyon ritkán –, de mindenütt jelen vannak atomos részecskék, melyek fényéves távlatban gázszerű közegként viselkednek, így lehetőség nyílik arra, hogy bennük szinte mindenhol hatalmas, buborékszerű alakzatok alakuljanak ki.

A képen látható Delfin-köd (Sharpless 308) is épp egy ilyen jelenség: egy halódó csillagóriás keltette csillagszél táguló üreget fúj a rendkívül ritka csillagközi térbe.

A hatalmas, a Naprendszernél több tucatszor kiterjedtebb, 60 fényév átmérőjű üreg fala ionizálódik, ahogy tágulás közben a környező közegnek ütközik. A gerjesztett atomok a többletenergiájukat a fény speciális hullámhosszain sugározzák ki, így az asztrofotósok hatalmas munkával megörökíthetik a jelenséget.

De nemcsak egy, hanem több csillag, sőt egész csillaghalmazok is tudnak üregeket vájni a galaxisunk gázos közegébe.

Minél nagyobbak ezek a buborékok, annál nehezebben észlelhetőek. Ám a csillagászat rendkívül fejlett infravörös távcsöveinek köszönhetően már több ezer fényév átmérőjű buborékokat is felfedeztek, melyek mérete kisebb galaxisokéval vetekszik.

Vajon hol van a kozmikus buborékok méretének felső határa – és egyáltalán van-e?

A buborék mérete a befoglaló közeg dimenzióitól, az őt létrehozó energiaforrás teljesítményétől és a zavartalan időtartamtól függ. Ha rendelkezésre áll egy hatalmas kiterjedésű közegben egy óriási energiaforrás, szinte bármekkora kozmikus lufit fújhatunk bele, már csak az a kérdés, hol találunk ilyet.

Egy 2020-ban megjelent amerikai csillagászati kutatás elképesztő helyen talált rá a leghatalmasabb buborékokra, pontosabban azok együttesének közvetett bizonyítékára. A hely igazából nem is hely, hanem idő: a régmúltban, az ősrobbanás utáni időszakban az első ősgalaxisok mai ésszel elképzelhetetlenül intenzív, fergeteges csillagkeletkezései az akkor még strukturálatlan galaxisközi hidrogénfelhőbe fújtak forró gázokkal teli, gigászi üregeket. A galaxishalmaz-méretű buborékok óriásira tágultak, akár további galaxishalmazok keletkezésében is közrejátszhattak, majd amikor elfogyott közöttük a tér és összeértek, kialakították a mai üres, ritka gázokkal teli intergalaktikus teret, ahogy azt ma ismerjük.

Kezdőkép: Az Sh2–308 egy planetáris vagy Wolf–Rayet-köd a Canis Major csillagképben, Lázár József felvételén, melyet a Chilescope-pal, az Andokban elhelyezett 50 cm-es robottávcsövével készített 2020-ban