Már egy ideje csak a saját fújtatásom hallom. Hát megállok egy szusszanásra, és elmerülök a környező tájban: lámák és alpakák legelésznek a kopár lankákon, a távolban pedig hófedte, csipkézett gerincek. 5000 m-es tengerszint feletti magasság közelében járunk, ami még az edzett szervezetet is megviseli. Küzdeni kell az oxigénért...
De mi is az a magashegyi csoda, ami megér ennyi fáradozást? A Szivárvány-hegyként elhíresült Winikunca a Perui-Andok délkeleti ormai között bújik meg, Cuzcótól nagyjából kétórányi autózásra – szédítően szűk, hegyi utakon. Eredeti, kecsua nevében a „wini-” szótag a térségben gyakori fekete kövekre, míg a „-kunca” utótag a csúcsra vezető, karcsú nyakhoz hasonló ösvényre utal. Az 5200 méteres hegytetőre nagyjából 5 kilométeres, meredek kapaszkodón küzdhetjük fel magunkat, szembeszállva a zord időjárással és a ritkás oxigén okozta magassági betegség tüneteivel.
Egyre inkább kimelegszem a kaptatón, pedig egy szál pólóban gyalogolok. A trópusi Nap észrevétlen megperzseli az ember bőrét. Ezért a peruiak óva intenek az alattomos „hideg napsugaraktól”, amelyek könnyen leégéshez vezethetnek. A trópusi napsugarak azonban nemcsak ránk veszélyesek, de egy sokkal nagyobb változás elindítói is: az olvadásé. A Szivárvány-hegyről is eltűnt már a jég, így fedetlenül maradtak a látványos, színes rétegek. Az éghajlatváltozás számlájára írható emelkedő hőmérséklet már számos gleccsert emésztett fel a Perui-Andokban, ami tovagyűrűző ökológiai problémákhoz és súlyos vízhiányhoz vezethet – akár néhány éven belül is.
Oxigénvadászat
Köveken pihegő embereket hagyok el, bátorítóan mosolygok, bár én is nehézkesen lélegzem. Az alacsony oxigénkoncentráció miatt hasonló a helyzet, mintha csak minden második lélegzetvétellel jutnánk hozzá ténylegesen levegőhöz. Ám többnapos, fokozatos emelkedés során képesek lehetünk alkalmazkodni ehhez. Szervezetünk sietősen munkához fog: egyre több hemoglobint kezd termelni, hogy a kevesebb oxigént nagyobb szállítókapacitás juttathassa el a sejtekhez.
A helyiek a kokacserje levelére esküsznek, ami segít kezelni a magassági betegség enyhébb tüneteit (fejfájás, gyengeség, aluszékonyság).
Évszázadokkal azelőtt, hogy bárkiben megfogant volna annak a bizonyos fehér pornak az előállítása a kokalevelekből (amit amúgy az étkezési kokából lehetetlen kinyerni, hiszen másik növényfajról, más alkaloidákról van szó!), az Andok őslakosai napi szinten fogyasztották – és fogyasztják a mai napig – a cserje leveleit, ismerve annak jótékony hatását az emberi szervezetre. A levél proteindús, természetesen gazdag ásványi anyagokban (kalcium, magnézium, vas, foszfor), és bővelkedik A-, B-, C- és E-vitaminokban. Mindemellett számos alkaloidát is tartalmaz, ezért a levelek rágása (azaz acullico) vagy teaként fogyasztása enyhe élénkítőként hat, elnyomja az éhséget, szomjat, fájdalmat és fáradtságot.
A Koka-kultúráról megjelent bővebb cikkünket A Földgömb 2008/4-es lapszámában olvashatják.
Hogyan változtatja meg a tömegturizmus Pachamama (immár nem) titkos pihenőhelyét? Olvasson tovább a magazinban!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
