Az UNESCO-felvételre pályázó Bükk-vidék Geopark kifejezést hallva alighanem a barlangok, a források, a fennsík vagy éppen a kövek vonulatának látványos sziklaletörései jutnak eszünkbe, holott a hegység északi és déli előtere szintén látványos geoértékekkel rendelkezik, bár ezek a közismert karsztos tájtól teljesen eltérőek
Bükk és az Alföld átmeneti zónájában húzódó kistáj a Bükkalja. Két, hagyományos gazdálkodási mód, tájhasználati forma – a szőlészet-borászat és az újból fellendülő legeltető állattartás – igen szoros kapcsolatban állt és áll a tájegység sajátos kőkultúrájával, amelynek legarchaikusabb rétegét a kaptárkövek jelentik.
A Bükkalja kőzettani felépítésének köszönhetően elsősorban az állékony, de jól faragható vulkáni kőzetekhez, a riolit- és a dácittufához, valamint a tűzárkőhöz (ignimbrithez) kötődően e tájegység településein jelentős hagyománya van a kő megmunkálásának (a kőfaragásnak, a kővágásnak, a kőfejtésnek), a kő népi alkalmazásának. Az építőkő fejtése és a népi építészetben történő felhasználása, a kőzetbe mélyített helyiségek (barlanglakások, pinceházak, pincék, pincecsoportok, kőhodályok, kőistállók, gabonásvermek, egyházi jellegű, szakrális sziklahelyiségek) készítése a Kárpát-medencében itt nyúlik vissza a legrégebbi időkig.
A vakablakos-, bálvány-, köpüs- vagy kaptárkövek elnevezésből az utóbbi a legismertebb, de az Ördögtorony, Királyszéke, Törökasztal, Kősárkány és megannyi misztikus elnevezés is mendemondák sorát hordozza. Nem véletlenül váltak a kaptárkövek a Bükkalja jelképévé, ahol
72 sziklatorony emelkedik a lejtők oldalán, melyekbe közel 500 fülkét véstek itt élő elődeink.
Bár kőzetanyagukról, kialakulásukról sokat tudunk, de még mindig érnek meglepetések, s az egykori emberi felhasználásuk máig őrzi titkait.
Volt idő, amikor egyesek nem a különleges formavilágban, hanem pusztán a kőzetanyagban láttak értéket: a bányászat során. Az 1958-ban a szomolyai kaptárkövek sziklavonulatán nyitott kőbánya súlyos károkat okozott, de szerencsére két évvel később már természetvédelmi területté vált: 13 sziklatornyával a térség leggazdagabb kaptárköves tájrészlete.
Tűzárak anyaga
Miért olyan értékes ez a kőzet, amelyből a történelmi Eger épületei, a bükkaljai falvak házai épültek, s az egykori barlanglakásokat vagy a méltán híres borospincéket mélyítették? Azért mert egyes rétegei igen jól faraghatók, ugyanakkor vannak nagyon kemény, ellenálló, összesült rétegei is. Porózussága biztosítja az átszellőzést s a négy évszakos kellemes hőmérsékletet. A kedvező tulajdonságok a keletkezési folyamatokra vezethetők vissza.
A Bükkalja fő kőzetanyaga a földtörténeti miocén korban (kb. 17,4–14,3 millió évvel ezelőtt) a Kárpátok kialakulásához kapcsolódó lemezalábukásos folyamatot kísérő vulkanizmusnak köszönheti létét. A földkéregbe nyomult magma több, ma már az Alföld üledékei alatt megbújó kitörési központból jutott a felszínre. Nem is akárhogy! A kitörések során – a Vezúv i. sz. 79. évi működéséhez hasonlóan – a kirobbant törmelék akár 15–30 km magas kitörési felhőből érkezve, több száz °C-os, horzsaköves törmelékárként száguldott végig a terepen. A horzsakövek a robbanás során gyorsan hűlő, gázdús törmelékből keletkeztek, ezért kis sűrűségük miatt úsznak a vízen. Gyakran előfordult az is, hogy a magas hőmérséklet (450–500 °C) miatt leülepedő szemcsék részben újra megolvadtak, majd kihűlve összehegedt, „összesült” kőzetek jöttek létre.
Miért különlegesek a kaptárkövek?
5–8 millió évet kell visszamennünk az időben, amikor a vulkáni alapkőzet már a Bükk hegylábát alkotta. E lejtőket az Alföld felé futó vízfolyások tagolták, s a völgyek között olyan hátak jöttek létre, amit a záporpatakok továbbárkolhattak. A helyenként akár 20 m magasságot is elérő, kúp alakú eróziós tornyok a felszínt sűrűn tagoló vízmosások között fennmaradó gerincekből formálódtak ki, fokozatosan elválva a lejtő oldalától. A mainál melegebb és csapadékosabb éghajlaton, a mállás előkészítette felszínen a laza, horzsaköves tűzár-kőzet gyorsan pusztult, ami a jégkorszakok gyér növényzetű időszakaiban folytatódhatott.
Jól mutatja a kőzet pusztulását a lépteink alatt dübögő hangot adó cserépfalui Ördögcsúszda vagy a Mész-patak szurdoka, ahol a bevágódott 6–8 m mély völgyben most is évről évre új formák keletkeznek a vízerózió nyomán.
Napjainkban a részben növényzet fedte felszínen lelassult a kaptárkövek formálódása, így a tornyok különböző fejlődési szakaszban konzerválódtak. A kialakulás folyamatát a lejtőből éppen kipreparálódó kisebb kúpok, a hegyoldalhoz nyereggel kapcsolódó önálló tornyok, a lejtőtől teljesen elváló kaptárkövek, majd a pusztuló sziklák mutatják.
Kezünk nyomai
A felszínfejlődés később emberi beavatkozások nyomán folytatódott – ma sem pontosan ismert rendeltetéssel. Még létrehozásuk korában is bizonytalanok vagyunk.
A faragott fülkék – mint a szikla neve is mutatja – egyesek szerint sziklaméhészet céljára szolgáltak, de ezt egy balkáni néprajzi analógián túl más nem támasztja alá. A formák a sziklán látható magasságuk és égtáj szerint is rendszertelenül helyezkednek el. Az egy kőzettoronyba vésett ablakok száma is meglehetősen különböző. Van olyan, ahol jól látható a fülkét egykor lezáró fedelek rögzítésének felületbe vésett kerete és az ékek helye, máshol már ezek is lekoptak vagy eleve hiányoztak.
Különbözőek a méretek is. Az átlagosan 50-60 cm magas, 30 cm széles formáknak a többsége 30 cm mély, de megőrződtek ennél jóval sekélyebb vagy éppen nagyobb, szélesebb üregek is. Már a téma első kutatója, az egri Bartalos Gyula is felvetette a fülkék szakrális használatának lehetőségét, amely többféle változatban újra és újra megfogalmazódott – az urnatemetkezéstől az áldozati bálványtartóig.
Cserépváralja területén 20 kaptárkövet ismerünk, közülük a legmagasabb a Mangó-tető Nagykúp nevű, 16 m magas sziklatornya. A kaptárkő előterében feltárt gödrök és csatornák egyelőre nem vittek közelebb a fülkés sziklák rejtélyének a megoldásához. A szomolyai Vén-hegy (Kaptár-rét, Kaptár-völgy) volt az első országosan védett kaptárköves terület, melynek legimpozánsabb tagja a Királyszéke. Itt találhatjuk a legnagyobb, ismert fülkét (112 cm magas), de több vakablaka is nagyobb az átlagosnál. A sziklacsoport különlegességét a csúcsaikba faragott lyukak adják, de ezek rendeltetésére sincs minden kétséget kizáró magyarázat.
Legalább ilyen rejtélyes az egri Nyerges kaptárköve, mert fülkéinek formája és sekély bemélyedése mind a méhészet-, mind a síremlék-szerepet kizárja, miközben a szikla tetején nyereg alakúra faragott bemélyedést alkottak – talán éppen áldozatok bemutatására. A szakrális képet erősíti egy másik egri szikla, a Pajdos megnevezése, amely a palócok hiedelemvilágában a Napot és Holdat felfaló mitikus lényre utal.
Lehet, hogy az igazságot sohasem tudjuk meg, de a kaptárkövek őrzik a kőzetek, a felszínformák, az itt élők kultúrájának és hiedelemvilágának sajátos együttesét, a bükkaljai kőkultúra szellemét.
Kaptárkövek és a bükkaljai kőkultúra
A táj és az abban élő ember sajátos kapcsolatrendszerét tükrözi: egy jól körülhatárolható hazai tájegységre jellemző, történelmi gyökerű, élő hagyományokkal rendelkező, összetett természeti – tájgazdálkodási – kulturális rendszer, amely egyedülálló természeti jellege miatt – a Hungarikum Bizottság 2016. június 17-i ülésén – méltán kapta meg a Hungarikum címet.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
