– ám a kettészakadt terület napjainkra újra pusztító harcok helyszínévé vált. A régóta várt béke rövid volt, szinte csak illúzió. A közelmúltban létrejött Dél-Szudánban el sem kezdődhetett a múlttal való szembenézés, ma újra vagy még mindig politikai-etnikai megosztottság és teljes bizonytalanság jellemzi a mindennapokat. Mintha örökségül kapta volna az elmúlt évtizedek állandósult véres ütközeteinek rémét, úgy folytatódtak a harcok szinte átmenet nélkül e fekete-afrikai térségben.

Dél-Szudán jelenleg a legtörékenyebb államok egyike, a washingtoni The Fund For Peace elnevezésű kutatóintézet negatív listájának vezetője. Az ENSZ adatai szerint a kiújuló harcok következtében ma több mint egymillió menekült él ideiglenes táborokban, és mintegy négyszázezren szórványban a környező területeken. Uganda vagy Kenya csak kettő az úgynevezett célországok közül, ahová a mindennapos fegyveres összetűzések és támadások elől menekülők egy jobb jövő reményében vándorolnak. A remélt javulás azonban legtöbbször elmarad: gyakori, hogy a hazájukban áldozattá váltak – jóllehet viszonylagos békében – valamelyik szomszédos országban, az emberi léthez méltatlan körülmények között egy nyomortelepen tengetik életüket.

Menekülttábor vagy nyomortelep? Látszólag kevés a különbség. A napi túlélést jelentő kezdeti élelmezési és biztonsági támogatás azonban idővel megszűnik, és sajátos állam az államban helyzet jön létre, több ezer, százezer embert hátrahagyva

A kenyai Mombasa városának nyomortelepén élő Geoffrey csak egy a több ezer keresztény menekült közül, akik családjukkal dél-szudáni otthonuk elhagyására kényszerültek. Az ottani szélsőséges muszlim radikálisok állandósult támadásai miatt életre szóló döntést hoztak, amikor elindultak közel 1500 km-es, viszontagságokkal teli útjukra.

A megsebzett Afrikában

Geoffrey és sorstársainak története kis epizódja a szubszaharai Afrika és Szudán konfliktusokkal terhelt, újkori történelmének, ugyanakkor rámutat az ott élők sebezhetőségére és teljes kiszolgáltatottságára. Küzdelmeiken keresztül felsejlik emberiségünk ősforrásának múltja és jelene, amelyről mind a mai napig kevesebbet tudunk, mint az Újvilágról vagy Ázsiáról. Sőt, annak egy speciális szelete: sokan vannak, akik a világ egyes tájain csak az életük és személyes szabadságuk árán juttathatják kifejezésre vallásukat, világ­-nézetüket.

Immár szabadon. A kenyai Mombasa nyomortelepén imádkoznak, többségében asszonyok, a vasárnapi szentmisén. Férjeiket a kiújuló harcok következtében veszítették el. Hitük megtartó ereje segíti őket az emberi élethez méltatlan körülmények elviselésére

Dél-Szudán 2011-es létrejöttét követően ugrásszerűen nőtt a hazájuk elhagyására kényszerülők száma. Bár a szudáni migránsok arányának rohamos növekedése az elmúlt évek politikai eseményeinek ismeretében nem szokatlan, azonban ráirányította a figyelmet egy jól körülhatárolható csoportra. Hogyan lehetséges, hogy egy sok ezer éves kultúrával rendelkező ország ma alapjaiban kényszerül identitását újra – vagy talán először – megfogalmazni? Hogyan vált az egykori Núbia az Afrikáért folyó ,,versenyfutások” részévé, később a brit gyarmati terjeszkedés egyik fő célpontjává? Mi vezethetett el több mint fél évszázad folyamatos háborúskodásához, amelynek következményei máig hatnak?

Árva gyerekek regisztrációért sorakoznak a nemzetközi segélyszervezetek pártfogásába kerülni. Nagyszüleiket, szüleiket az évtizedek óta tartó háborúkban veszítették el. Dél-Szudánból egyedül vagy testvéreikkel igyekeznek új otthonra találni

E Szaharától délre fekvő terület gazdag múltjáról a magyar olvasók már a múlt század elején elsőkezű beszámolókat olvashattak pionír felfedezőink tollából. Nagy földrajztudósaink közel hozták a legtávolabbi kontinenseket, ma pedig segítenek a minél pontosabb, igényes összkép megalkotásában. Szudán újkori történelmét az európai gyarmatosítással kezdődően írták: a később az angol–egyiptomi Szudánért folytatott harc a britek válasza volt Egyiptom geopolitikai törekvéseire, a Nílus iránti teljes igényére. A cél közös volt: a folyó vízgyűjtő területének minél nagyobb arányú tulajdonlása, a kiterjedt kereskedelmi és termőterületek megszerzése.

Az új ország a két nagyhatalom együttes gyarmata lett, bár a valóságban a britek kormányoztak. Tartományi székhelynek az északi Kartúmot tették, a közigazgatást az arabizált és iszlamizált északi elit végezte. Ők bizonyos kiváltságokban is részesülhettek a déli keresztény és animista lakossággal szemben, többek között az angolok által szervezett, modern oktatásba is bekapcsolódhattak. A Korona ezzel szinte előre megformálta a jövőt: gazdasági és társadalmi törést okozva a két kultúrahordozó csoport között. Amíg Észak fejlődött, Délen alig történt változás.
Idővel nőtt a távolság a két rész között, és egy sajátos centrum-periféria viszony alakult ki. A fennálló állapot azonban nem volt történelmileg idegen: keresztény és muszlim népek évszázadok óta éltek együtt e hatalmas területen. A tengerpart felől érkező arab hódítás erős nyomást gyakorolt az őslakos nomád pásztornépekre, de hamar szembetalálta magát a főként Núbia északi részén élő ókeresztény közösségekkel. Idővel a parti területektől kezdődően az iszlám hatás érvényesült, viszont Szudán belső, déli részeire már nem terjedt ki: ott, az északi struktúrával ellentétben, lazább szerkezetű, főként animista, majd keresztény csoportok domináltak. Az ország polarizációját a brit jelenlét sem tudta enyhíteni; külön igazgatták az eltérő etnikai és vallási hagyománnyal rendelkező gyarmatot. Jóllehet 1926-ban meghirdették az úgynevezett ,,déli programjukat”, amelynek keretében keresztény misszionáriusokat hívtak Délre, ám szinte izolálták a térséget (belépni csak engedéllyel lehetett). Enyhíteni kívánták az északi nyomást, azonban a kormányzást továbbra is Kartúmból végezték, és nem alakították ki Dél önálló közigazgatását. Ráadásul a két országrész között nem volt kijelölve pontos határvonal sem.