GÁBOR-CIGÁNYOK – A statikus változás népe
Erdély nagyvárosait járva időről időre különös ruházatú, szinte mesebeli hangulatot árasztó embereket is láthatunk: férfiakat, hatalmas karimájú, fekete kalapban, nagy, fekete bajusszal, az idősebbeket barkóval. A hozzájuk tartozó nők hosszú, rakott szoknyában lépdelnek, kendővel a fejükön. Gábor-cigányok. Büszke emberek, sokan közülük meglehetősen jómódúak. Nagyon szigorú szabályok között élnek. Endogámok, vagyis kizárólag egymással házasodnak. Hagyományaikhoz – mint például a viseletükhöz – minden körülmények között ragaszkodnak. A gáborokat újabban már „hamisítják” is. Más cigány csoportok – kihasználva a gáborok Erdély-szerte meglévő jó hírét – elkezdtek „gáborosan” öltözködni, ettől remélve a gáborokéhoz hasonló elismertséget a többségi magyar és román társadalom részéről
Különös nevüket onnan kapták, hogy majd´ mindegyikük vezetékneve Gábor, sokkal ritkábban Burcsa, esetleg Baranka. Keresztnevet is mindössze néhány névből választanak. A férfiaknál a Lajos, Péter, Máté, Rupi, Pepi, Mihály, József; a nőknél a Mundra, Joja, Éva, Brae, Klára, Dzsita, Lídia, Erzsébet nevek népszerűek.
Hogy mégis honnan lehet tudni, épp kiről van szó? „Hát mer’ van nekünk olyan másik nevünk is. Az én apámnak például »Koka« volt a második neve. Ez – mármint a becenév – lehet valamilyen testi hiba, jellegzetesség, de bármi más is. Például a falunkban volt egy rendőr – Orcsa volt a neve, nagyon utáltuk –, annak a nyakán volt egy forradás. Na, most bátyámnak a nyakán is van, pont ugyanott, még kiskorában szerezte, amikor játszottunk az udvaron. Hát, így a bátyám az Orcsa Máté. Érted?”
A gáborok alapvetően bádogosmesterséggel foglalkozó cigányok, a nyelvük leginkább az oláhcigány nyelv kelderások által beszélt dialektusához hasonlít. A kelderások (üstös, üstfoltozó) nevükben is utalnak a gáborok mai napig űzött foglalkozására, de maguk a gáborok is megerősítik a közeli viszonyt. „Leginkább a kölderásokkal egyezünk. Megértjük, amit beszélnek. De azért mink finomabbak vagyunk.” A gáborok egyébként szívesen találnak párhuzamot maguk és a zsidók között. Volt olyan közülük, aki a gáborokat egyenesen Izrael elveszett törzsének nevezte.
Kalap: az elmaradhatatlan védjegy
A férfiak ruházatának legszembetűnőbb darabja a kalap, bár a többi ruhadarab is jobbára egyveretű: bő, fekete öltönynadrág, általában világos, egyszínű ing, fekete mellény, valamint fekete bőrcipő. De Erdély-szerte a magyarok csak kalapos cigányoknak nevezik őket. A kalap alapvetően fekete, széles karimájú. A fekete színtől még csak-csak el lehet térni: láthatunk barnát, sőt fehéret is, de formája csak egyféle lehet. Hatalmas, sík karimája van, ami a szem előtt kissé lehajlik. Teteje betörve, oldalán ujjnyi, széles szalag.
A legjobb kalapok Németországból valók, de azért a gáborok többsége debreceni műhelyben készültet hord. Anyaga általában nyúlszőr, bár a legnagyobb presztízse a teveszőr kalapnak van. Drága dolog, 30 ezer forintot is elkérnek érte. A boltban hosszasan nézegetik, válogatnak, próbálgatják a tükör előtt, majd félreteszik, és újabb hosszadalmas próbálgatás után végül egy látszólag ugyanolyat választanak. „Nálunk a kalap igen fontos. Mink attúl vagyunk gáborok.” Ha a kalap kiemelt szerepéről esetleg addig nem is tudtam volna, a hosszúra nyúlt vásárlási ceremónia láttán nyomban rájöttem. Rákérdezve, hogy mióta fonódik egybe a kalap a gáborokkal, nehezen pontosítható választ kapunk: „Haj, Ákos testvér, nekünk mindig is vót kalapunk, száz, sőt ezer éve hordjuk.” – És pontosan ilyet? „Hát pontosan ilyet hordunk mink, már vagy ezer éve.” A kalap olyannyira a gáborság szimbóluma, hogy magával a gábor-identitással is azonosítják. Egyszer szóba került, hogy mi van akkor, ha valaki nem akarja a hagyományos gábor-mesterségeket folytatni. „Ilyen vót egyszer Marosvásárhely mellett. A gyerek állatorvos akart lenni. Azt mondta az apja: „Vagy gábor maradsz, vagy pedig állatorvos leszel, de akkor leteszed a kalapot.” A fiúgyerekek a kalapot tíz-egynéhány évesen kezdik el hordani, nagyjából akkor, amikor elhagyják az iskolát, és apjuk mellett kezdenek el dolgozni.
Távol az iskolától
Az iskolából való kimaradásról maguk is felemás módon gondolkodnak. Egyfelől elismerik, hogy írni-olvasni, legfőképpen számolni jó dolog, de hát a gyereket „...muszáj bevinni a mesterségbe, engem is maga mellé vett az apám annak idején”. A lányok iskoláztatására még kevesebb gondot fordítanak, gyakran a nagymama tanítgatja őket írni-olvasni. Ők még a magyar iskolában tanulták.
A korai iskolaelhagyás mélyebb, rejtettebb oka a zárt társadalmuk felbomlásától való félelem. Az iskolában mind a fiúk, mind a lányok külső ismeretségeket, barátságokat köthetnek magyar vagy román gyerekekkel. Ez pedig nagy veszélyekkel járhat a gáborok zárt társadalmára nézve: akár tartós barátság, sőt szerelem is lehet belőle! Ezért a kisebb gyerekek még eljárhatnak iskolába, ráadásul hétköznapi ruhát, melegítőt viselve, de a 10-12 éves kor választóvonal: ekkor bezárulnak a kapuk, és csak a „Mi világunk” és az „Ők világa” létezik. Átjárás pedig csak az üzleti kapcsolatok nagyon keskeny hídján át lehetséges. A kapu bezárulása a lányok esetében nemcsak képletes: innentől életük jelentős részét valóban a ház falai között élik. Majd csak a házasság hoz számukra valamivel nagyobb mozgásszabadságot.
A fiúk nagyjából a nősülésig dolgoznak apjukkal, onnan önállóan keresik a megélhetést. Apjuk persze segíti őket, sokszor ő szerzi a munkát, tőkét ad kereskedelmi befektetéseikhez, de a saját lábukon kell megállniuk. Előfordul, hogy a testvérek egymásnak segítenek a bádogozásban, de csak addig, amíg nekik is saját családjuk nem lesz. Máté mesélt a családon belüli öröklés rendjéről is: „Minálunk az úgy van, hogy a legkisebb fiú kapja majd a szülei házát. Cserébe viszont ő gondozza az idős szülőket halálukig.” Mások másként magyarázzák: „Az idősebbek már régebb óta benne vannak az üzletbe, s családjuk, házuk már van, így a legkisebbé a ház. Aztán, ha lesz pénze, majd kifizeti a testvéreit.”
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek