Nos, a szkeptikusoknak üzenem, igenis van! A helyszín Észak-Ausztrália, ahol az élőhelyek csúcsragadozója a bordás vagy sós vízi krokodil (Crocodylus porosus), ami a bolygónkon fellelhető 22 krokodilfaj közül a legagresszívebb és a legnagyobbra nő. Számuk mára már valószínűleg eléri – vagy meg is haladja – az Északi Állam (Northern Territory) 245 ezer fős emberi népességét – annak ellenére, hogy évente sok tízezer krokodil kerül kés alá. A krokodilbőr nagy része európai és ázsiai piacokon landol, és nem mellesleg 20-30 millió dolláros bevételt termel

A látszólagos ellentmondás feloldását a mára felfutott krokodilfarmok működésében kell keresni. És miközben a nyers krokodilbőr világpiaci ára csökken vagy épp stagnál, némi túlzással kijelenthetjük, hogy a bordás krokodil napjainkra Ausztrália egyik kis fejőstehenévé vált, és nyújt megélhetést néhány ezer embernek.

Kis krokodilhistória

A kontinensnyi országban előforduló két krokodilfaj közül a kisebb édesvízi krokodil kizárólag a kenguruk földjen él, míg nagytestvére, a sós vízi krokodil elterjedési területe jóval kiterjedtebb, és magában foglalja a délkelet-ázsiai területek szigetvilágát is, ahonnan viszont már sok helyről kipusztult. Nem mellesleg alkalmanként akár több száz kilométerre is elcsatangol a parti zónától, és heteket tölthet sós vízi környezetben, ami a krokodilok között egyedülálló.

Hím bordás krokodil egyéni ketrecéből néz farkasszemet fotósával Közel fél évet tartózkodnak ezekben a krokodilok, elkülönítésük legfőbb oka az egymás elleni növekvő agresszió elkerülése

Fotó: Balázs István „Balu”

A két faj nemcsak habitusában, élőhelyválasztásában, de életmódjában is jelentős eltéréseket mutat. A különbségek és hasonlóságok ecsetelésén túl azonban sokkal fontosabb kiemelni, hogy az édesvízi (de Johnsonnak is nevezett) krokodilok jövője nem tűnik túl fényesnek. Az okok emberi tevékenységre vezethetők vissza. A történet gyökeréhez majdnem nyolcvan évet kell visszaugranunk az időben: akkoriban néhány száz óriás, vagyis agavarangyot engedtek szabadon, hogy a cukornádültetvények rovarkártevőinek természetes ellenséget mutassanak föl. A közép- és dél-amerikai elterjedésű béka olyannyira megtalálta életfeltételeit – miközben nem talált természetes ellenfelet –, hogy Ausztráliában mára több száz milliós állománnyal képviselteti magát mint inváziós faj. Az egyetlen gond, hogy bőrének mérgező váladéka számos rá vadászó fajra jelent veszélyt, így a Johnson-krokodilok populációjára is.

Felszállásra felkészülni! A kifutópályára megérkezett helikopter arra vár, hogy a kerozin és a tojások szállítására alkalmas eszközök (kissé megkopott hűtőtáskák) a helyükre kerüljenek

Fotó: Balázs István „Balu”

A sós vízi testvér viszont jelenleg sokkal kedvezőbb helyzetben van, és gyakorlatilag minden, számára optimális élőhelyet meghódított Ausztráliában. Ám nem mindig volt ez így! A múlt század 70-es éveinek elejére, egy negyedszázados kontroll nélküli pusztítást követően gyakorlatilag a kihalás veszélyével is szembekerült a faj – döntően a bőr- és trófeavadászok tevékenysége miatt.
Az elmúlt fél évszázadban azonban rengeteg változás történt a faj ausztrál „menedzsmentjében”, és a kezdeti néhány kisebb farm próbálkozása után mára több mint egy tucat farmon 200-300 ezer krokodilt nevelnek országszerte. Tartásuk elsődleges célja a hasi rész bőre, ami a legmagasabb minőségű és értékű a 22 faj közül, de természetesen az állat minden részét felhasználják. Húsuk kellemes ízű, bár a helyi krokburger majd’ 10 dollárért kicsit túlzónak tűnik.

A mosogató itt nem zsíros edényekkel van tele. A frissen kikelt, átlag 25 cm-es kis gazfickók már most képesek megvédeni magukat, persze csak lehetőségeiknek és méretüknek megfelelően. Szükségük is van rá, a kikelt fiókáknak alig néhány százaléka éli meg a 10-14 év körüli felnőttkort a vadonban

Fotó: Balázs István „Balu”

A farmok léte és jelentősége mára megkérdőjelezhetetlenné vált a faj védelmében is, ami gyakorlatilag egy hosszú távon fenntartható hasznosítást jelent úgy, hogy közben a természetes populációk stabilak és erős maradjanak. Ezt a megerősödött állományt igen jól ismerik az immár 50-60 ezer éve itt élő őslakosok is. Más természeti népekhez hasonlóan ők is egyensúlyban éltek környezetükkel az elmúlt évezredek során, komoly környezeti és társadalmi változásokat csak a fehérek mintegy kétszáz évvel ezelőtti érkezésével kellett elszenvedniük. Napjainkra azonban konszolidálódni látszik a helyzet, és a „bennszülöttek” számos előjogot kaptak. Többek közt ilyen például a védett fajok korlátozott számban való vadászatának lehetősége. Így egy őslakos (angolul aboriginal) nyugodtan készíthet reggelire akár krokodiltojásos omlettet is. Az őslakosokkal szóba elegyedve hamar kiderül, hogy körükben igen közkedvelt csemege a hüllő tojása…

Csakúgy, mint a krokodilok többségéről, a bordás krokodilok életmódjáról is csak néhány évtizede tudunk pontosabbat. A farmok létrejöttével és a technika fejlődésével mára percre, grammra, milliméterre, Celsiusra vagy épp Fahrenheitre pontos részletek állnak rendelkezésünkre a fajjal kapcsolatban, és nemcsak a telepek lakóiról, de műholdas adók segítségével a vadon élő állatokról is.
A krokodilok természetes közegben való tanulmányozása nyilvánvalóan jóval nehezebben kivitelezhető, így az innen érkező új és alátámasztott tézisek mindig nagy fegyverténynek számítanak. Ilyen többek között az a megállapítás is, miszerint egyes hímek háremet tartanak, és több nősténnyel is párosodhatnak.

Kinn, a vadonban

Március eleje van, az esős és egyúttal a költési időszak második felében járunk. A szaporodási szakasz legaktívabb periódusa lassan lecseng, bár egyes párok alkalmanként akár még májusban is aktívak lehetnek. Immár második alkalommal vesszük be magunkat a Melakka-mocsárba, hogy krokodiltojásokat gyűjtsünk a farm számára: a 25-30 saját tenyészpár produktumán felül még 1-2 ezer tojásra van szükség a termelési szint tartásához. Kora reggel gyülekezünk, hogy minél hamarabb kijussunk a krokodilföldre. Egy darabig aszfalton, majd már csak földúton autózunk, végül mikor ez is elfogyni látszik, helikopterrel folytatjuk. Ez a legegyszerűbb módja ugyanis, hogy a hőn áhított fészkek közelébe juthassanak a háromfős brigádok, persze az utolsó 50 méter – gyalogos – megtétele jelenti a történet sava-borsát.
Épp kerozint fejtek a hordóból a helikopter gyomrába, miközben a többiek a jármű ajtajait távolítják el az akció alatti ki- és beszállás gyorsabbá és kényelmesebbé tétele érdekében. Immár a levegőben vagyunk, zöld massza látszik alattunk, a jármű éles szögekben dől minden irányba. A területen úgy 20-25 fészket sejtünk, melyek légi felderítése néha az avatott szemnek sem mindig könnyű feladat, hát még az avatatlannak.

A teljes cikket A Földgömb 2014. novemberi lapszámában olvashatja!