Ma már ritkán önti el a házakat a víz, de régebben még ez is elő-előfordult. Velence-telep a Hangony partján épült, az Uraj-patak betorkollásánál. A Drótoshegy lábánál szép, egységes stílusú lakónegyed, ma úgy mondanánk, lakópark. 90 éve, a város virágkorában épült a negyvennyolc kétszintes, manzárdtetős lakóház, négy sorban, a házak körül virágoskerttel. Igazán kellemes lakóhelyi környezet. Volt… Ma egy lakásért legfeljebb 1-2 millió forintot adnak – ha ugyanez a hasonló stílusú és korú otthon a budapesti

A valaha virágkorát élő ózdi gyár mára üresen tátong. Az utcák hétköznap is csendesek, pedig – a helyiek elmesélése szerint – régen tömött sorokban hömpölyögtek az emberek, le-föl furikáztak az autók

Fotó: Kálló Péter

Wekerle-telepen lenne, közel tízszeres lenne a szorzó. De ez Ózd, az Oxigéngyár hűtőtornyának árnyékában, a Vasgyár tőszomszédságában. Egykor az üzem középvezetői laktak itt, ma már azonban nem elit környék. Pedig a gyárkémények már rég nem füstölnek, még itt, a város közepén is friss a levegő. Közel a vasútállomás, a városba vezető főút is itt megy, ez a belváros kapuja. Mégis…

A kolónia

A 20. század első évtizedeiben Ózd Magyarország egyik leggyorsabban fejlődő települése volt: a vas és acél városa virágkorát élte, sorban épültek a lakótelepek, ahogy akkor mondták: kolóniák. A laká­sokban villany, víz, csatorna – sokak ábrándja volt ez akkoriban. Egy házban kettő vagy négy család lakott, mindenki jól szituált, megbecsült gyári ember.
Mára azonban sok minden megváltozott. A 80-as években épült, modern ózdi panellakások csábítóbbak voltak a hatvanéves házaknál, így sokan itthagyták a kolóniát. Helyükre olyan családok jöttek, akik korábban komfort nélküli lakásokban laktak. Már a rendszerváltás előtt elkezdődött a telep leépülése, társadalmának teljes kicserélődése. A lakások nagy része ma is bérlakás, de a rendbetételt éppen az nehezíti, hogy egy-egy házban egyaránt van önkormányzati és magántulajdon is, s nem lehet csak a felét felújítani. Pedig a telep házai 2005 óta védettséget élveznek! Legalább hétszázan laknak a kolónián, itt-ott kitűnik egy-egy rendbe rakott épület, de a többség lelakott. Némelyik állapota borzasztó, az utóbbi húsz évben minden mozdíthatót kiemeltek, eltüzeltek, vagy leadták a MÉH-telepen. Néhol a falakat is megbontották, több ház életveszélyes és lakhatatlan, az udvart felverte a gaz.

A jojót eredetileg stresszoldásra találták ki. Itt a remény és a szabadság jelképe. Háttérben üresen álló üzemépületek

Fotó: Kálló Péter

Ma a kolóniát döntően cigányok lakják. Nem rózsás a helyzet, hatalmas a szegénység, nincs munka, ugyanakkor az alkoholizmus, a drog széleskörűen elterjedt. Az elmúlt években egymás után indultak az állami programok: egyik eredményeként szolgáltatóház épült, mely közösségfejlesztő programlehetőségeket kínál a fiataloknak; a kiskertprogram keretében vetőmagot adnak, és megtanítják a helyieknek, hogy tudják magukat ellátni alapvető zöldségekkel, növényekkel; a férfiaknak építőipari képzéseket tartanak, hogy kőművesként, burkolóként vagy festőként dolgozhassanak, s ezt már itt, a szociális bérlakások felújításánál ki is próbálhatják. Apró eszközök egy jobb világ felé, de meddig tart a lelkesedés, lesz-e elég kitartás az itt lakókban?

Dicsőséges másfél évszázad

Ózd térségében már évszázadokkal ezelőtt felismerték, hogy a környékbeli erdős hegyekben könnyen kibányászható vasérc rejtőzik. A vasgyártás már a középkorban virágzott, a Rákóczi-szabadságharc idején a Gömöri-térség volt az ország fő vasgyártó központja. Az igazi lökést azonban az ipari forradalom hozta meg. Az új technika, a széngáztüzelés és a gőzgép alkalmazása arra késztette a felvidéki vasgyártókat, hogy a szénbányák mellé telepítsék át a vasfinomítást és a hengerlést.
1847-ben Ózdon, a Hangony-patak völgyében felfedezett hatalmas széntelepek mellé épített új gyárat a Gömöri Vasművelő Egyesület, mely elsősorban a nagyarányban meginduló vasútépítkezések sínigényét kívánta kielégíteni. 1881-ben, a salgótarjáni vasművel fuzionálva jött létre aztán a „Rima”, a Rimamurány–Salgótarjáni Vasmű Rt., mely a boldog békeidők egyik leghatalmasabb vállalatává nőtte ki magát (acélgyártásunk majdnem felét adta egymaga). A gazdasági konjunktúra idején az ország roppant mennyiségben szívta fel a vas- és acéltermékeket, diktáltak az óriási infrastruktúrafejlesztések.

Testük egy gyermeké, de szemük már egy felnőtté, nélkülözést tükrözve

Fotó: Kálló Péter

Már Trianon előtt is Ózd volt Magyarország egyik legfontosabb kohászati központja, egymás után nőttek ki a nagyolvasztók, acélgyárak, hengerművek. Virágzott a város. A gyár körül és a környékbeli völgyekben sorra épültek a bányász- és kohászkolóniák, a munkalehetőségek vonzották a fiatalokat. A gyár templomot, kórházat, iskolákat, könyvtárat, kaszinót, sportpályákat épített. Trianon után aztán egyértelműen Ózd lett a hazai tömbacélgyártás központja, s a település lakosságszáma két évtized alatt megduplázódott, a II. világháború hajnalán elérte a húszezret.

A teljes cikket A Földgömb 2014. márciusi lapszámában olvashatja!