Pár másodperccel később reklám. Nyugatiasra fésült kínai fiatalok fülig érő szájjal habzsolják az életet és az amerikai óriáscég gyorsételeit. Parttalan fogyasztói társadalom? Szemben, tán húsz centire egyetemista álldogál a reggeli metró zsúfolt szerelvényében. Négy megállóval előbb szállt föl, a szemét azóta még nem láttam. Leszegett fejjel pötyögteti kínai gyártmányú okostelefonját, amelyen a repedést valamikor celluxszal ragasztotta meg. Gép-emberek világa? Arrébb idős néni üldögél, nehéz kosárral. Arcának ráncain egy élet fáradalmas munkájának és a higiénia hiányosságainak nyomai. Tekintete nyugodt, mosolya őszinte és barátságos. Amikor felszálltam, jó szándéka jeleként át akarta adni a helyét nekem, a fiatal külföldinek. Vendégszerető bölcsek országa, akik komoly megpróbáltatások során sem vesztették szem elől az élet fontos dolgait?

Teremtő rombolás. Kína-szerte egész városrészek bontása folyik, hogy a helyükön teljesen új negyedek nőhessenek ki a földből

Fotó: Süveg Áron

Ilyen gondolatok záporoznak fejemben a pekingi egyes metróvonalon. Ezt még Mao kezdte el építtetni, hogy atomháború esetén így menekülhessen ki a politikai vezetés a fővároson kívülre. A megállók burkolata zömmel a nyolcvanas éveket, a szerelvények a jelent, a tájékoztató kijelzők inkább a jövőt idézik. Korok és világok élnek itt egymás mellett, ha nem is teljes szimbiózisban, de egymástól nem zavartatva.

Nehéz idők

Felcseng fülemben egy egykori kínai vezető sokat idézett mondata: „Mindegy, hogy a macska fekete vagy fehér; ha megfogja az egeret, jó macska.” Teng Hsziao-ping hangoztatta sokszor e régi közmondást. A hatvanas években kétszer is majdnem félreállították miatta. Mao Ce-tung Kínájában ennek a gyakorlatiasságnak nem volt, nem maradt hely. Csak a keményvonalas kommunista megoldásokat tűrték meg, akkor is, ha a teljesíthetetlen ipari célok hajhászása közben 1960-ban tömegével terelték az embereket a földekről a gyárakba, és őszre sok helyen még a termést sem volt, aki betakarítsa. Vidéken tízmilliók haltak akkor éhhalált egyetlen esztendő leforgása alatt, a külvilág szeme elől gondosan elrejtve.

Demográfiai átmenet. Az egykepolitikát a túlnépesedés ellen vezették be a reformok kezdetén. Ma a kínai társadalom elöregedését vetíti előre

Fotó: Süveg Áron

Pár évvel később, az 1966-ban meghirdetett „kulturális forradalom” idején a felheccelt, tanulatlan ifjak tömegeit mozgósítva nyilvánosan szégyenítették meg az értelmiséget, a hagyományos kínai értékrendben szinte félistenként tisztelt tanítókat. Az egyetemeket évekre bezárták. A letűnt múlt megmaradt alkotásaira a felső parancs értelmében brutális rombolás várt. Nemegyszer csupán egy-egy józan pártvezető közbenjárásának volt köszönhető, hogy felbecsülhetetlen értékű, évszázados műemlékeket még épp idejében felállványoztak vagy lóistállóvá alakítottak, „építkezési területként” vagy „hasznos” gazdasági létesítményként mentve meg őket az utókornak.

Fontolva haladás

Aztán lassan fordult a kocka. Mao, a „nagy kormányos” 1976-ban meghalt. Két esztendő múltán már világos volt, hogy Kína nem az általa kívánt irányba halad tovább. Legfőbb bizalmasait, a „négyek bandáját” nyilvánosan elítélték és kivégezték. Az ország új pályára állt, ahonnan immár nem volt visszaút. Teng a diktatórikus rendszert nem adta föl. A szocialista és a kapitalista megoldásoktól sem elzárkózva azonban a kommunista ideológia tiszta megvalósítása helyett a gazdasági növekedés fokozását tűzte ki mindent felülíró célként.

Nyugati hatás. A reformok révén a nyugati életforma is gyorsan teret hódított a fiatalok körében

Fotó: Süveg Áron

Az átalakítás – a Mao-éra kampányszerű intézkedéseivel szemben, ám a hagyományos kínai konfuciánus gondolkodással összhangban – lassan, lépésről lépésre vette kezdetét. Megindult a mezőgazdaság szövetkezeti átformálása, az iparvállalatok önállóságának növelése. (Érdekes tény, hogy e változtatások nem kis részben a hatvanas-hetvenes évek sajátos magyar szocialista reformjainak mintájára történtek, amelyek iránt a kínai vezetés a kezdetektől fogva nagy érdeklődést tanúsított.) A külföldi tőke beengedésére, a kapitalista mintájú gazdaság megteremtésére elsőként néhány, e célra kijelölt, a többi országrésztől elszeparált tengerparti körzetben került sor. Idővel aztán egyre több kikötőváros, majd a belső területek is sorra kerültek.

Felemelkedés

A „fontolva haladás” elvét az ország statisztikai mutatói igazolni látszottak. Kína bő harminc év leforgása alatt dicső múlttal rendelkező, ám jelentéktelenségbe süllyedt országból Földünk második gazdasági hatalmává lépett elő. Az írástudatlanság látványosan visszaszorult. Az ország egészségügyi mutatói jelentős javulásnak indultak; az emberek várható életkora kis híján utolérte magyarországi társaikét. Immár százmilliók emelkedtek ki az európai mércével nehezen elképzelhető szegénységből. Formálódóban van egy tekintélyes méretű középosztály és egy relatíve kicsiny, ám létszámában és vásárlóerejében így is hihetetlen potenciállal bíró felső réteg. Éppen erről mesélt egy ötvenes éveiben járó, Németországban doktorált egyetemi oktató kínai kollégám is, miközben elmondta, hogyan cserélte le nemrég az egyik német cég által gyártott kocsiját egy még nagyobb presztízsű német vállalat bőrüléses, fekete luxuskocsijára. Lám, az egyetemek, iskolák megbecsülése is sokat változott!
Ezeknél is látványosabb azonban az épített környezet drámai átalakulása. A folyamat országszerte szembeötlő, az egyik leglátványosabb példa azonban Sanghaj Pudong kerülete, mely a reformok kezdetekor jórészt mezőgazdasági terület volt. Három évtizeddel később már egy 421 méteres felhőkarcoló sem pályázhatott a helyi versenyelsőségre a szégyentelenül közelre épített, 492 méteres szomszédja mellett… Úgy tűnt, Kína sikereit mindössze egyetlen dolog tudja elhomályosítani: saját, még újabb eredményei.

A teljes cikket A Földgömb 2014. májusi lapszámában olvashatja!