Szigorú idők után
A perzselő iráni Nap alatt, a tikkasztó nyári hőségben Iszfahán utcáin gyalogló látogató a megterhelő utazás után étkezőhelyet keres
Ez nem is lenne probléma, hiszen az utcák gyorsétkezdéktől zsúfoltak, ám ezúttal a redőnyt mégiscsak mindenütt lehúzták. Hosszú kutatás után végre sikerül egy mellékutcai, meglehetősen bizarr, főként főzeléket árusító kifőzdére akadni. Néhány helyi szemlesütve be is tér az egységbe, de csak egy-egy ételhordóval – és már siet is tova. Kérünk a masszából, de a pultos, miután látja, hogy helyben fogyasztásra készülünk, kézzel-lábbal tiltakozik.
Ramadán van, tilos a napközbeni étkezés. Ám e vallási előírás betartása is – mint oly sok más kötöttség az országban – lazulóban van, csak épp helyről helyre változó mértékben és ütemben: az öltözködéstől az internethasználaton, a sportrajongáson, az alkohol- és nyugati kultúrafogyasztáson át a társas érintkezésig minden téren.
Ésszerűen, de kényszer alatt
Az 1979-es forradalom óta Iszlám Köztársaságként létező Iránról még ma is viszonylag kevés, a sztereotípiákon túllépő hír ér el Magyarországig. A Bush elnök által a „Gonosz tengelyébe” sorolt közép-keleti nagyhatalom mint az igen szigorú vallási rendszabályokat bevezető és azokat kérlelhetetlenül betartó és betartató, fundamentalista iszlám erő jelenik meg. Persze ennek van közelmúltbeli háttere, de az USA-t a „Nagy Sátánnak” kikiáltó propagandaszöveg ellenére több kritikus kérdésben jócskán együttműködik a két ország. Ilyen például a keletről induló kábítószer-csempészet ügye, az afganisztáni Talibánnal szembeni fellépés, vagy épp a szunnita Iszlám Állam elleni harc. Ezeket az összefonódásokat senki sem veri nagydobra, s a hírfogyasztókban jobbára csak a feszültséggel teli légkör nem épp hívogató hangulata csapódik le. Alaposabban boncolgatva azonban kiderül, hogy a vallási előírások, a kulturális szabályok, valamint a belpolitikai (belgazdasági) és a külvilágnak szóló lépések jelentős része is kifejezetten racionális e perzsa világban. Így akár még az iráni atomprogram mozgatórugói is érthetővé válhatnak... Hiszen itt egy 80 milliós ország, rendkívül fontos geopolitikai helyzetben, komoly regionális vezetői szándékkal, ám nyelvileg, vallásilag és etnikailag is szigetként, nem épp partnerekkel körbevéve. Sőt, kis tulzással az USA-val övezve (az Egyesült Államok szövetségesei, ill. befolyási területei révén)! És Irán e katonai-külpolitikai vonatkozásban atomhatalomként jócskán stabilabb és még magasabbra értékelt térségbeli szereplő lehetne. Mindennek árnyoldalairól mint veszélyforrásról, jócskán hallhatunk, ám arról alig, hogy a hatalmas belső energiaéhség messze felülírja az atommal kapcsolatos külügyi csatározásokat. A gazdag szénhidrogénkészletek kitermelése ugyanis az exportbevételeket növeli, a belső energiaellátás pedig már középtávon sem megoldott (és az elképzelések szerint csak az atomenergia felhasználás lehet a gyógyír). Ez olyan feszültséget teremt, ami első számú belpolitikai kérdéssé is vált.
Ráadásul a perzsa lakosság túlnyomó részét már régen nem lehet az USA-val ijesztgetni (vagy épp sohasem lehetett), az értelmiség nyugat-orientáltsága nyilvánvaló, és akármely, ma gerjesztett ellentétet bármikor képes fölülírni a mély történelmi gyökerű síita–szunnita-szembenállás…
Változó külcsín
Az öltözködési szabályokon persze borzonghatunk: a rekkenő hőségben nem épp a legtökéletesebb egy fekete csador viselése, de ez már egyébként sem kötelező előírás. A városokban a legjellegzetesebb a testhez simuló, alakot jobban kiemelő kiskabát és a kendő, amely persze évről évre hátrébb csúszik a fejen, minél többet láttatva a sok gonddal elkészített frizurából… Ráadásul a csador látványa más, az iszlám vallást követő országokban is megszokott, és az sem egyedi vonás, hogy a Teheránban közlekedő metrószerelvényeknek némelyikén a „women only” felirat olvasható. Ez utóbbi sokkal inkább pozitív diszkrimináció – ahogy más országokban is. Kifejezetten biztonságos távolságot is ad azok számára, akik ezt igénylik.
Ahogy az iszlám világban mindenütt, a férfiak számára a lábszár takarása a megkövetelt (bár az igazi kemény időkben a zárt cipő is előírás volt). Rövidnadrágban mutatkozva férfitársainkat is megsértjük, degradáljuk a férfiasságot. Iránban se próbálkozzunk ezzel!
A fiatal lányoknál az évtizede még elképzelhetetlen smink is természetes, a kötelezően előírt kendő mind színesebb, és a kabát hossza is egyre csökken, általában csak combközépig ér. A legrövidebb minden bizonnyal a magashegységekben: 3500 méter fölött már nincs egyházi létesítmény és ellenőrzés sem. A hegyi túrázók általában kendőt vagy fejfedőt amúgy is viselnek, de vertikálisan mozogva mintha kigyalogolnánk a jelen Iránjából... Kifejezetten népszerű is az alpinizmus mindkét nem körében!
A teljes cikket A Földgömb 2015. január-februári lapszámában olvashatja!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
