Ám a rendezettségnél is feltűnőbb Bécs ragaszkodása önmagához. Példának okáért Adolf Schmiedl 1835-ben megjelent útikönyve Grinzing kapcsán ugyanazt emeli ki, amit a legfrissebb turisztikai portálok: borának fontosságát és utcáinak falusias hangulatát. A 19. századhoz viszonyítva manapság persze sokkal figyelemreméltóbb, hogy egy világvárosnak, ha nem is a közepén, de legalább a szélén falusias porták sorakoznak, mögöttük pedig szőlők sormintái borítják a hegyoldalt – ellentétben például Budapesttel, ahol bizony ma már nincs se Tabán, se Óbuda, de még Budafok se nagyon…

Savanyú a szőlő

Ezek után talán nehéz elhinni, hogy nem a szomszédsági irigység szólal meg bennem, amikor azt mondom, kicsit savanykás a grinzingi szőlő. Tulajdonképpen nem is nekem van vele bajom, hanem a bécsieknek. A sajtó évtizedek óta egyre csak temeti Grinzinget, különösen a bulvárlapok, amelyek ezen a téren sem ismernek tréfát. Az általános rosszkedv olyan szalagcímeket produkál, mint az „Élő hulla”, a „Múmia” vagy a „Végnapok”. Mintha csak egy törzsi háborúban feldúlt, füstölgő faluról tudósítanának a Száhel-övezetből! Ha másra nem, arra mindenképp jó ez az agresszívan borús hangulat, hogy a Grinzingből évtizedek óta elmaradó bécsieknek véletlenül se jusson eszükbe visszatévedni régi borozóikba. Pedig a turistaáradat, amely elől annak idején elmenekültek, mára jócskán alábbhagyott. A grinzingi vincellérek az aranyidőket az 1970–80-as évekhez mérik, amikor még hömpölygött a tömeg a nyári éjszakákon, a kertekben nem volt üres asztal, a saját termést pedig burgenlandi rizlingekkel kellett kipótolni. Általános a vélemény, hogy ma már ráfizetéses a borászkodás, de legalábbis nem hoz olyan hasznot, ami versenyre kelhetne az egyre magasabb ingatlanárakkal.

KISTERMELŐK, NAGY PLAKÁTOK. A bécsi bormarketing költségeit részben a Városháza állja

Fotó: Tamáska Máté

Várostervező borászatok

Korunk grinzingi borásza ezért keveset beszél a boráról, annál többet a várostervezésről. Az első új szó, amit az iskolai német mellé felszed az ember, az „umwidmen”, azaz átminősíteni. A napsütötte órák száma, a tőkefajták, a traktor, de még a vendégek száma is, mind-mind ezután következik. Mert Grinzing nemcsak földrajzi értelemben magasodik Bécs fölé, de társadalmi rangjában is, s így a luxusvillanegyedek a szőlők legnagyobb részét már elfoglalták. Ami még megmaradt, azt sem a gazdaságosság tartja fenn, hanem a 70-es években megszigorított területhasználati törvény. A helyi civilek szerint azonban nem sokáig, mert az umwidmen hamarosan megnyitja az utat a befektetői tőke előtt, hogy az egyfajta új és visszafordíthatatlan peronoszpóraként pusztítsa el az igazi tőkéket. Noha a Városházán minduntalan cáfolják az efféle híreket, egy valamirevaló független civil „hivatalból” is kételkedik. Mint mondják, túl sok a nagybefektető, aki a máshol szerzett jövedelmét a bécsi szőlőkbe invesztálja. Óriási vagyonok áramlanak ide, amelyek nagyobb luxusborászatokat hoznak létre a szétaprózódott, régi családi gazdaságok helyén. A szőlőket ugyan senki sem akarja kivágni, de egyre több vincellérház válik feleslegessé.
A szőlőhegy nélkül maradt porták sorsát sokan és sokfelől figyelik, hiszen Grinzing a „vidékies” Bécs legfőbb szimbóluma. Ezen titulusától még a tömegturizmus évtizedei sem tudták meg fosztani.

PASSAUER HOF. Az új tulajdonos először bordélyházat akart nyitni, de aztán inkább eladta az épületet a namíbiai nagykövetségnek

Fotó: Tamáska Máté

Bécs Monte-Carlója

Közel lakni a Bécsi-erdőhöz, és az alatta sorjázó szőlőhegyek falusias levegőjét szívni, jó évszázada a mindenkori milliomosok vágyálmai közé tartozik. Az építési telkek fogytával az addig kevésbé kedvelt grinzingi ófalu is az ingatlanfejlesztők célkeresztjébe került. A 300–500 millió forintnak megfelelő euróért hirdetett régi vincellérházakat jobbára ők veszik meg, hogy aztán a műemléki előírások kényelmes betartásával luxusbérházakat alakítsanak ki. A nagyvonalú hozzáállás érthető, hiszen az osztrák előírások meglepően engedékenyek: elég az utcai homlokzatot és a belső falak ötven százalékát megtartani. „Sehol a világon nincs ennyi kabrió, mint itt, ez Bécs Monte-Carlója”– fakad ki egy régi vágású öregúr, még abból a kihaló fajtából, aki rendesen a hivatali munkaidő után szokott érkezni, és naplementekor hazaindulni. Meggyőződése, hogy a kabriósok semmit sem értenek Grinzing lelkéből, csak felvágásból költöznek ide; mindenféle jöttment multimilliomosokkal van tele az utca, ráadásul még oroszok meg arabok is vannak köztük. Mikor aztán a zsebéből egy kis térképet húz elő, amin a világ erővonalai a grinzingi plébániatemplom csinos barokk kupolájában metszik egymást, kedvesen érthetetlen tiroli dialektusra vált át. Nemsokára azt is megtudom, hogy korábban hegyi túrákat szervezett az Alpokba, de cége csődbe ment, és a maradék vagyonkájából bérli mostani grinzingi lakását...

A teljes cikket A Földgömb 2012/2 lapszámában olvashatja!