Kizárólag csak ezek vérét, tejét és húsát fogyasztották, akárcsak ősi ellenségeik, a maszájok, és egész évben vándoroltak, hogy állataik számára legeltetésre alkalmas, zöld területeket találjanak. Akkor még ismeretlen volt számukra a földhöz kötődés, ám nomád életmódjuk mostanra megváltozott: letelepedett, földművelő-pásztorkodó népcsoporttá alakultak át. Ám a szarvasmarha továbbra is a legelemibb társadalmi érték: a barabaigok (és a maszájok) mindennapjai is az állataik körül forognak. Mindazonáltal újra és újra felvetődik a kérdés: hol és ki legeltesse őket?

Kelet-afrikai őslakosság egyik legfőbb közös jellemzője a pásztorkodó-nomád életmód, melyben a marhatartás, s így maguk az állatok igen fontos (sőt, sok esetben a legfontosabb) szociális értékkel bírnak. Ám a hagyományos társadalmi szerkezet – főleg a letelepedés hatására – folyamatosan átalakul. Immár a föld gondjaival, a központosított oktatással, a misszionáriusok által bevezetett új vallásokkal, a külső hatások értékformáló erejével kell megbirkózniuk, miközben a tradicionális oldal fokozatosan háttérbe szorul.

MARCO bevezetett a barabaig kultúrába, és családjával együtt szállásadóm volt. 1985-2000 között falufőnökként tevékenykedett, ma leginkább kereskedésből próbál megélni

Áthatolhatatlanul sűrű erdő

Volt valaha egy terület a tanzániai Manyara vidéken, melyet a helyiek az „áthatolhatatlanul sűrű erdőnek” hívtak: a Mureru. Egy barabaigokból álló közösség telepedett itt le, és 1985-ben falut alapítottak.

Az átjárhatatlan erdő mára eltűnt, ám a nehéz átláthatóság ránk maradt – társadalmi téren. A kulturális és etnikai hovatartozás kérdései, a fokozatos társadalmi átalakulásból és az életmódváltásból eredő új, közösségen belüli nézetek és nézeteltérések egyre összetettebb és rétegzettebb szociális hálót alkotnak.

A barabaigok közössége mind kevésbé homogén, Mureru faluközössége is kétfelé húz: az idősebb generáció tudatosan élteti tovább a tradícióit, és gyakorolja azokat a mindennapokban; a fiatalabbak és a modernizáció felé hajló felnőttek pedig ugyanilyen tudatossággal igyekeznek átvenni minden újat és beolvadni a többségi társadalomba.

Letelepedés – föld – iskola

A tanzán állam ma egyértelmű letelepítési politikát folytat, és a hajdani nomád népcsoportok – így a barabaigok – számára nincs más lehetőség, fokozatosan felhagynak a vándorlással. E szakaszosság belső etnikai szakadásokkal jár: kevesen még mindig vándorolnak, de egyre nehezebb az állatok számára megfelelő területeket találni, ám a többség letelepedett, és már földet is művel.

Szépség és ápoltság — kortól függetlenül. Az idősebb asszonyok még tradicionális öltözékben járnak, és büszkén viselik barabaig ékszereiket, melyekben szépnek érzik magukat. A fiatalabb lányok azonban már pamutszoknyát és -felsőt hordanak, növesztik a hajukat, és csak kevesük becsüli meg az ősi ékszereiket. A városba járók szégyellik a megkülönböztető jegyeket (a hegtetoválásokat, a fültágítást, a sárgaréz karkötőket és nyakláncot). Úgy gondolják, kirínak a többségi társadalomból, amely így kiközösíti őket

Mureruban mindenkinek van saját földje, ám emellett közös területeket is kijelöltek. A földhasznosítás lehetőségei azonban korlátozottak, és a legelők fogynak, így végső soron az állatok száma is csökken. Ez pedig egy szarvasmarhatartó társadalomban, ahol e jószág a társadalom „aranya”, a legalapvetőbb kulturális érték kihalásával fenyeget.

A központi vezetés az iskoláztatás kérdésében is komoly befolyásoló erő, hiszen törvényeivel minden szülőt rákényszerít a gyerekek iskoláztatására. Ám a barabaigoknál e törekvés évszázados társadalmi berendezkedést bont fel, hiszen ha a gyerekek iskolába járnak, ki vigyáz az állatokra, ki hozza a vizet, ki felügyel a kisebb gyerekekre? A hagyománytisztelő idősek félnek és óvnak az iskolázástól: attól tartanak, hogy ha a gyerekek iskolába járnak, a városba mennek, és senki sem fog visszajönni. Senki sem élteti majd a tradíciókat (pl.a pásztorkodó életmódot), így azok szép lassan, saját generációjukkal együtt kihalhatnak. „Az iskola elveszi a gyerekeinket, mi pedig már csak a halálra várunk” – mondja egyikük.

A teljes cikket A Földgömb 2011/6 lapszámában olvashatja!