LÍBIA – forradalmi év, felkelés, földindulás
A líbiai forradalom kitörése legalább akkora meglepetést okozott, mint a betonkeménynek hitt tunéziai vagy egyiptomi diktatúrák bedőlése. A szomszédos országokban történteken felbuzdulva került sor az első tüntetésekre Líbia keleti, az egyiptomi határhoz közeli Bengázi városában, amelyet a hatalom a régi reflexek szerint erőszakkal, sortűzzel kívánt feloszlatni.
A február közepén kezdődött események kilenc hónap alatt értek be: ennyi időbe telt, amíg az új forradalmi vezetés – a NATO hatékony segítségének köszönhetően – nagyrészt ellenőrzése alá tudta vonni az országot...
Az optimista forgatókönyv alapján húsz hónap múlva kitör a demokrácia az észak-afrikai országban, ám érdemes ezzel vigyázni! Az ország ideológiailag és etnikailag is heterogén, a felkelőket részben a közös ellenség egyesítette. Bár most még mindenki fogadkozik a demokratikus normák tiszteletben tartására, a kompromisszumokon alapuló házasélet hamar kényszeredetté válhat ott, ahol ennek nincs hagyománya.
Új korszak hajnalán?
Nincs olyan elemzés, amely ne ejtene szót az ország mesterséges múltjáról. Ez a teljes egészében muszlim vallású ország az egykori Oszmán Birodalom részeiből jött létre. Jelenlegi határainak kialakulásában a gyarmattartó Olaszország játszott kulcs szerepet, amely a három korabeli tartományt: Fezzámot (déli, szaharai rész), Tripolitániát (Tripoli és környéke) és Kirenaikát (a keleti, Bengázi központú vidék) egyesítette. A nagyrészt törzsi társadalmakban élő arab és berber közösségeket nem hagyta érintetlenül a 20. és a 21. század modernizációja, bár arról a mai napig vita zajlik, hogy a törzsiség mekkora és milyen jellegű befolyással bír az egyéni élethelyzetekre.
Az ország idén októberben megbukott diktátora, Moammer Kadhafi 1969-ben vette át a hatalmat. Néhány hozzá hasonlóan fiatal és fess tiszttársával az egyiptomi példaképet, Gamel Abdel Nasszert másolva kívántak valami modernet, a nyugati kiszolgáltatottságot megszüntető új rendszert létrehozni. A kísérletek Iraktól Algériáig, Szíriától Líbiáig komoly eredményeket hoztak, de végső soron megbuktak. És e krízis végső fázisa látható most az „arab tavasz” keretében, amikor a tolófájások keretében valami új születik az arab világban. Első pillantásra, újszülöttként valamiféle demokráciáknak tűnnek, de hogy pontosan mivé alakulnak, még nem világos.
Az ezredes és az ő közvetlen demokráciája
Moammer Kadhafi több mint 40 éves uralma a leglátványosabb és a legkülönb volt, talán csak Szaddám Huszein exhibicionizmusa ért fel a líbiai vezető allűrjeivel. Mesterien értett a külsőségekhez. Sosem csinált magából marsallt vagy generalisszimuszt, megtartotta „egyszerű” ezredesi rangját, miközben egykori társait idővel tábornokká léptették elő. Semmilyen formális vezetői pozícióval nem rendelkezett. Ehhez annyira ragaszkodott, hogy amikor felszólították, mondjon le és adja át a hatalmat, csak annyit felelt, hogy nincs miről lemondania. Csak nőkből álló testőrsége messze földön híres volt, legendákat zengtek fegyverforgatói képességükről és önfeláldozásukról, de sajnos (vagy inkább szerencsére) az ő jelenlétükről egyáltalán nem érkeztek hírek a vezető halálakor. Ugyanilyen teátrális külsőség volt, hogy hatalmas, légkondicionált beduin sátra nomád törzsi gyökereit szimbolizálta. Külföldi útjain gyakran szerepelt a bulvársajtó címlapján: igazi meglepetésként sátrát a francia elnöki palota kertjében állították fel... Etiópiai útjára egy teve is elkísérte, hogy minden reggel friss tevetejet ihasson.
Saját élete mellett a líbiaiakét is felforgatta. Híres Zöld Könyvében fejtette ki a líbiai harmadik utas elképzeléseit. Már az ország új elnevezése – Líbiai Arab Népi Szocialista Dzsamáhirijja – is az arab szocializmus és az iszlám elveinek ötvözetét és a közvetlen demokráciát igyekezett szimbolizálni. Ám Líbia hamarosan egyfajta szimpla diktatúrává vált, ahol Kadhafi és szűk köre (idővel gyermekei is) gyakorolta a hatalmat, az erőszakszervezetekben az ezredes saját kadhafa törzsének uralkodó szerepével.
Az ország viszonylag jelentős olajkészletekkel rendelkezik, ez azonban érdemben vajmi kevés nyomot hagyott a lakosság életszínvonalán. A kulcsfontosságú olaj- és építőiparban, illetve szinte minden olyan területen, amely modern ismereteket és technológiákat követelt, Kadhafi csak külföldieket alkalmazott. A vendégmunkástömegek nagysága csak a forradalom kitörése kapcsán került előtérbe, amikor például dél-koreaiak vagy törökök tízezreit kellett evakuálni az országból. Mellettük a Szahelövezetből több százezer egyszerű munkás is Líbiában kereste a megélhetést, miközben pedig a helyi lakosság körében kétszámjegyű volt a munkanélküliség.
Támadás a Nafúsza-hegység felől
A február közepén kitört forradalom talán egy hónapig sem tartott volna, ha a nemzetközi közösség időben nem avatkozik be. A szervezetlen, de lelkes forradalmárok nem jelentettek komoly ellenfelet Kadhafi ezredes zsoldosainak és hadseregének. A NATO-légicsapások azonban megállították a líbiai csapatokat, és lenullázták a légierőt. A felülről érkező fenyegetésre gyorsan reagáltak Tripoliban: hetek alatt eltűntek a katonai járművek, és a reguláris erők ugyanolyan megbuherált terepjárókat kezdtek használni, amilyeneket a felkelők is. Egy platóra szerelt gépágyú vagy rakétavető, és máris kész volt a mobil sivatagi hadviselésre alkalmas gyors és strapabíró jármű.
Márciustól júliusig az események szinte egy helyben toporogtak. Az ország nyugati része stabilan a kormány kezén volt, a keleti rész pedig a felkelőkén. A közbülső, part menti települések megszerzéséért ádáz harcok folytak: Brega, Adzsdabíja, Miszráta csak az ismertebb települések nevei, ahol az olajért és az olajfinomítókért is zajlott a küzdelem. Ám ezek ellenőrzése még nem jelentett biztos pénzforrást, hiszen ahhoz az ország belsejében levő olajkutakat is kézben kellett tartani.
Líbia belső területein a hegyek és a sivatag által elszigetelt városok és oázisok többször is gazdát cseréltek, leginkább attól függően, hogy épp a Kadhafierők vagy a felkelők jutottak időben üzemanyaghoz és lőszerhez. A fővárostól északra fekvő Nafúszahegységben is sajátos állóháború alakult ki: a hegyvidéki településeket a felkelők ellenőrizték, az alatta fekvő városokat pedig lojalisták tartották kezükben.
A 2011. június 28-án innen megindított offenzíváról talán senki sem hitte az elején, hogy a rendszer bukásához fog vezetni. A korábbi négy-öt hónap állóháborújához viszonyítva itt pörögtek az események. Az első települések kézrekerítése után a felkelők fokozatosan közelítettek a tengerpart felé, ahová augusztus első hetében értek ki. Zlitan és Bir Ghanem városok elfoglalása azt jelentette, hogy sikerült Tunézia felé elvágni a líbiai rezsimet, másrészt innen már csak 80-90 kilométerre volt a főváros. Bár Kadhafi hívei keményen tartották magukat, sőt ellentámadásokkal is próbálkoztak, Tripoli egyre inkább veszélybe került.
Amíg Budapesten augusztus 20-án az államalapítás ünnepségei folytak, és a légierő néhány helikoptere és vadászgépe tartott bemutatót a Duna felett, a líbiai fővárosban élethalálharc kezdődött. A felkelők pontosan koordinált támadás során több irányból indultak meg Tripoli központja felé. Miszráta irányából meglepetésszerűen befutott egy hajó, amelynek több száz fegyverese a kikötőt foglalta el. Eközben pedig a fővárosban az alvósejtek aktivizálták magukat, és fontos intézményeket vontak ellenőrzésük alá, illetve harcba kezdtek a lojalistákkal. A siker teljesnek ígérkezett.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
