A huszonötödik órában még a moldvai csángó falvakig is el-elkocsikáznak a kalandra vágyók. Szomorú viszont, hogy az erősen szórványosodó Dél-Erdély a maga sajátosan magyar vonatkozású szellemi és kulturális értékeivel mintha lekopott volna térképeinkről…

A VILÁG TÍZ LEGSZEBB KASTÉLYA KÖZÖTT SZÁMON TARTOTT HUNYADVÁRÁN, AZ ERDÉLYI VERSAILLES-NAK is becézett bonchidai Bánffy-kastélyon és az Árpád-kori pilléreken nyugvó gyulafehérvári Szent Mihály-székesegyházon kívül Dél-Erdélyből alig tapadt meg valami a köztudatban. Évtizedekig állami menhelynek vagy istállónak használt, aztán kövenként széthordott főúri kastélyok, gyülekezetüket vesztett, a pusztulás utolsó stádiumába jutott középkori templomok, városi múzeumok poros raktáraiban kallódó, kisajátított műkincsek világa ez, amely az erdélyi történelmi vármegyék hagyatékából még fennmaradt. Azt mondják, Szarajevó az egyetlen város Jeruzsálemen kívül, ahol pár száz méteren belül négy különböző felekezet híveinek emeltek istenházát. Nos, aki Dél-Erdély tájain autózik, számos Kis-Jeruzsálemet láthat errefelé. Római és görög katolikusok, reformátusok, evangélikusok, unitáriusok, izraeliták és ortodoxok templomai tornyosulnak mindenütt a vallásszabadság őshazájában, Erdélyben. Efféle Jeruzsálem az egykori fejedelmi város, Gyulafehérvár is.

BAROKK UNIFORMISBAN POSZTOLNI – római romoknál anakronisztikus látványosság, a nyájas gárdista viszont a lovardáig is elkísér, ha kérjük

Kettős identitás

Gyulafehérvár, a Szent István alapította püspöki székhely, az erdélyi fejedelmi város és a román unionista törekvések célállomása számtalan arcát mutatja. Legalább annyit, ahányféleképpen a nevét jegyezték, mióta 955-ben „Gyula dux Civitatem Albam in Ereel” névalakban először jelent meg egy korabeli magyar méltóság székvárosaként. A román történetírás fősodra természetesen a dákoromán etnogenézis elméletének alárendelve kezeli az Apulum nevű római castrum és település kérdését. Az egykori Dacia provinciában kiépülő római adminisztráció fontos állomáshelye volt, a régészeti feltárások pedig egyértelművé tették, hogy a történelmi városmag és az ezt keretbe foglaló 17. századi Vauban-erőd – Gyulafehérvár európai jelentőségű történeti-építészeti műemlékegyüttese – gyakorlatilag a római település romjain épült fel. Kontinuitás azonban alig van a kettő között. A fehér mészkőből épült római kori falmaradványok okán az itt letelepedő szlávok Belgrádnak, azaz „Fehérvárnak” nevezték el a maguk telepét – a román szóhasználat is így ismerte sokáig! –, az Albensis Ultrasilvanus, Albe Transilvane, Alba Julia, Feyrvar, Weissenburg, Gyula Fehérvár vagy éppen Karlsburg névalakok pedig már semmilyen formában sem emlékeztetnek az Apulumra.

A HÁROM ERŐDÍTMÉNY ÚTVONALÁN – épített örökségével ejt rabul a jelentőségét vesztett megyeszékhely

Székvárosi rangra csak a Magyar Királyság adminisztrációs és egyházszervezeti kiépülésével emelkedik – az erdélyi gyulák ellenállásának letörésével. Székesfehérvár (Alba Regia) után a második legfontosabb hatalmi központ a Szent István-i Magyarországon, itt épül fel az „episcopus Ultrasylvanus” első székesegyháza. (Jelentőségét jelzi, hogy Koppány vezér felnégyelt testének egyik darabját a hagyomány szerint elrettentésül éppen a gyulafehérvári kapura tűzik ki.) Minderről persze mit sem tudnak a város mai lakói. Kísérletként románul alig beszélő turistának adva ki magam, egy taxisofőrt kérdeztem a látnivalókról. Szó esett a Várnegyedben álló Vitéz Mihály lovas szobráról, az Egyesülés Múzeumáról, a nemzeti pompával ünnepelt december elsejékről, ágyúkról, kínzókamrákról, uniformisban feszengő gárdistákról és a két katedrális – a katolikus meg az ortodox – harangtornyainak magassági vetélkedéséről, a város virágkorának nagy történelmi alakjairól, a román hősnek is tekintett Hunyadi Jánosról. Ám Bethlen Gáborról és az Oszmán Birodalom vazallusaként gyakorlatilag független Erdély innen kormányzó fejedelmeinek soráról viszont semmi. Nem elhallgatásról, csupán egy szelektív ismeretanyagból gyúrt, hézagos identitásról van szó, amelyre már lehet büszkének lenni. Gyulafehérvár ugyanis a román történelem nagy jelentőségű eseményeinek is színhelye volt. Vitéz Mihály vajdát 1600-ban országgyűlésen ismerték el itt császári helytartónak. (Részletkérdés, hogy Erdély, Havasalföld és Moldva kérészéletű perszonálunióját nem ő, hanem egy erdélyi fejedelem, Báthory Zsigmond valósította meg először, 1595-ben.) A fehérvári metropolia pecsétjével itt hitelesítették 1698-ban az erdélyi „román egyház” csatlakozását Rómához, 1785-ben itt végezték ki a Horea-féle parasztfelkelés vezetőit, 1918. december 1-jén pedig itt mondták ki Erdély egyesülését Óromániával. Az egykori uniós törekvéseikben és az erdélyi románság felemelkedésében oly nagy szerepet játszott görög katolikus egyházzal paradox módon rendkívül mostohán bánt el a román állam. A kommunisták törvényen kívülre helyezték, papjait és püspökeit bebörtönözték, híveit az ortodoxiára kényszerítették, templomain, vagyonán és ingatlanain az ortodox egyház és a román állam osztoztak, a teljes körű rehabilitáció pedig valószínűleg sohasem valósul meg…

Nagyvárosi eklektika

A mai városkép szélsőségesen színes. A Várnegyed ellenében agresszíven tömörülő toronyblokkok és az utóbbi két évtized rossz ízlésű, jellegtelen üvegpalotái rondítják a települést nagyvárosiasra. Mindemellett Gyulafehérvár egy poros, csendes vidéki város hangulatát árasztja. Nem kis malíciával nevezi odavetődött ismerősöm „hízott falunak”, amelynek forgalmán bármikor átgyalogolhatunk anélkül, hogy a biztonsággal törődni kellene: lassúsága képes megakasztani az idő múlását az egyetlen körforgalomban. Van belőlük persze több is, ám azt magam is tapasztalom, hogy az AB (Alba, vagyis Fehér) jelzésű autókat valahogy fokozott óvatossággal előzik a közutakon... Az Erdély más tájegységeiről származók nemes egyszerűséggel „albánoknak” becézik az egyébként szorgalmas, jóravaló mócokat. A falusias környezetből jellegtelen panelekbe költöztetett földművesek eredeti módon adaptálódnak a városi környezethez. Alig van olyan tömbház, amelynek föld szintjéhez ne toldottak volna valamilyen butikot, ezáltal a szürke lakópark hangulata bazárszerűvé válik. Olcsó kínai bolt, gyógyszertár, talponálló, zöldséges, használtruha-kereskedés, valutaváltó sorakoznak a panelek alján, a forgalmasabb sarki bódékban túrós buktát, sósperecet és káposztás palacsintát kínálnak. Az Egyesülés terén ormótlan artézi kút köpköd alkalmanként a balkáni futurizmus jegyében, és ilyenkor kifejezetten komikus látványosságnak számít.

GYULAFEHÉRVÁR NAGYVÁROSIAS JELLEGÉT – az államszocializmus masszív építkezéseinek köszönheti

A Várnegyeddel farkasszemet néző, szimmetrikus lakótömbök árnyékában húzódik a város egyetlen gyalogosövezete. Márkás „cuccokba” gyömöszölt, hangoskodó fiatalok ücsörögnek a teraszain, okostelefonjaikat piszkálják, és furcsa koktélokat szürcsölnek – s mint Erdély nagyobb városaiban bárhol, gyakran találkozunk itt is kolduló szerzetesekkel. Apró, szentes bóvlikat kínálnak eladásra. Többnyire vidéki templomok és kolostorok építési vagy felújítási költségeihez gyűjtenek adományokat, jellemzően a Regátba. A Román Ortodox Egyház erdélyi terjeszkedése nem küszködik pénzhiánnyal, az egyház költségvetésének jelentős hányadát fordítják a bizánci jelleget és a vasbetonkorszakot sajátos módon elegyítő, robusztus templomok emelésére, gyakran a legszűkebb történelmi környezetbe szuszakolva. Gyulafehérvárott sincs ez másként. Az országegyesítés lázában emelt Koronázás katedrálisának harangtornyát már 1922ben úgy alakították ki, hogy bár jóval alacsonyabb a szomszédos Szent Mihály-székesegyház tornyánál, az optikai csal(ód)ásnak köszönhetően mégis uralja azt. Építészeti jellegét tekintve nagyon emlékeztet az Ókirályság fejedelmi templomaira, karbantartására nagyobb gondot fordítottak ez idáig, mint a város bármely műemlék épületére. Kerengőjén a városban zajló feltárások és rekonstrukciók faragott kőanyagának jelentős hányada lelt menedékre, köztük botorkálni külön izgalmakkal kecsegtet.

Szöveg és kép: Laczkó Vass Róbert

A teljes cikket A Földgömb 2011/8 lapszámában olvashatja!