A kontinens egyik legismertebb népcsoportja, akikkel a magyar utazók is gyakran találkozhatnak kenyai vagy tanzániai útjuk során. A közel 2000 évvel ezelőtt nyugatról keletre tartó, a mai Guineai-öböl menti országok térségéből induló bantuvándorlás eredményeként ma több száz népcsoport és törzs – köztük kikujuk, kalendzsinek, kambák, luók – keresi a békés együttélés lehetőségét Afrika igen gazdag természeti adottságú középső és keleti területén.
A nagy vándorlások utolsó hullámában északról érkező maszájok a 16–17. században telepedtek le a Nagy-hasadékvölgy szavannáján, elüldözve, magukba olvasztva az ott élő népeket: elsősorban a déli kusitákat, valamint etióp és nilota népcsoportokat. E harcias, domináns nép egészen a 19. század első feléig (dominanciájuk csúcsán) 800 km hosszú és közel 300 km széles területet uralt a Kelet-afrikai-árokrendszer mentén. A Kenya-hegytől a Kilimandzsáróig húzódó, ma Maszájföldnek is nevezett terület jelentős része egykor az ,,új őslakosok” tulajdonát képezte, akik (többnyire) békés megállapodás alapján másoknak is engedélyezték annak használatát.
A hagyomány alapján történő földhasználat évszázadokon keresztül jól működött. A mai Kenya legnépesebb etnikai csoportjával, a tradicionálisan földművelésből élő kikujukkal hallgatólagos megegyezés szerint éltek a rendkívül gazdagon termő földekből. Amíg a maszájok életének homlokterében a rituális vadászat és szarvasmarháik legelőinek biztosítása állt, addig más népek szabadon gazdálkodhattak az itt található jó minőségű földeken. Életüket ugyanis forgórendszerű, legelőváltó gazdaság szerint rendezték be: miután marháik lelegelték falvaik tágabb környékét, a kiürült földeket mások vették – egészen más típusú – használatba. Az életterek időszakos megosztása fenntartható volt, hiszen az itteni talaj évente akár kétszer is termést hozhat művelőinek.
A maszáj vagyon, gazdagság fokmérője és egyben mindennapjaik fontos része a zebu (púposhátú szarvasmarha). Egyik hagyományos táplálékuk e jószágok teje és vére, amit mind a mai napig összevegyítve fogyasztanak.
Az európai államok 19. század eleji megjelenése sok tekintetben gyökeres fordulatot hozott a térség természeti népeinél. A maszájok vándorló, legelőváltó életét nagymértékben korlátozta a Mombasa–Uganda-vasútvonal építése, amely kettészelte a Nagy-tavak vidékének keleti részét. A földek elszakítása és a területi határok változása következtében folyamatossá váltak a feszültségek a korai telepesek és a meghatározóbb őslakos népcsoportok között.
A megváltozott helyzet új fejezetet nyitott a maszájok történetében. Jóllehet a törzs sajátos életvitelét számos tekintetben mindmáig megőrizte, a gyarmatosítók jelenléte határt szabott kalandozásaiknak, vad szokásaiknak. Az egykori harcosok békés pásztornéppé szelidültek. Bár a maszájok egykor Kelet-Afrika rettegett ,,vér-vámszedőinek” hírében álltak, a mai kutatások azt bizonyítják, hogy ritkán bocsátkoztak harcba. Portyáik csak elvétve követeltek emberéletet, elsősorban mások haszonállatainak megszerzése volt a cél.
A puszta kézzel, íjjal és dárdával végrehajtott rituális oroszlánvadászat már rég a múlté. A generációról generációra örökített, féltve őrzött vadásztechnikákat is csak kevesek ismerik. A maszáj hétköznapok pedig a 21. században még csak nem is a marhapásztorkodásról szólnak – sokkal inkább az afrikai metropoliszokban zajlanak, esetleg a skanzenszerű turistalátványossággá, a szafarik programelemévé vált falvakban. Az egykori harcosok pedig megmaradnak Afrika egzotikus mementójának.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
