A másik, korszerűbb megközelítés szerint az űr – pontosabban az univerzum – szükségszerűen olyan, amilyen. Ahhoz, hogy mi a Földön létezni tudjunk e törékeny világban, a többi összetevőre is szükség van – legyen az bár fagyos vagy forró, üres vagy iszonyú sűrű, vagy legyen akár bármilyen távol vagy éppen közel.

Egy biztos: az univerzum bizonyos pontjain elképesztően extrém körülményeket találhatunk! Ezek közé tartozik a közeli univerzum legnagyobb és legintenzívebb csillagkeletkezési régiója is: a legendás Doradus 30, ismertebb nevén a Tarantula-köd.

A gigantikus csillagvihar a Nagy Magellán-felhőben figyelhető meg, azaz túl a Tejútrendszeren, az egyik legközelebbi extragalaxisban. A Nagy Magellán-felhő – amelyet a perzsa csillagász Abd al-Rahman al-Sufi jegyzett le először 964-ben, de Ferdinánd Magellán 1519-es úti beszámolója tette közismertté – kisebb testvérével, a Kis Magellán-felhővel együtt több százmillió naptömegnyi, vagyis elképzelhetetlenül sok semleges hidrogént tartalmaz, miközben a Tejút körül keringenek annak kísérő-galaxisaiként.

Fotó: Tarczi Patrik
A rendkívül részletes felvételt Tarczi Patrik készítette 2018 májusában 17 cm tükörátmérőjű Newton-távcsővel , speciális keskenysávú szűrőkkel Namíbiából, a déli félteke égboltja alól

A két felhő most tartózkodhat galaxisunk, a Tejút körüli pályájának közelpontján. (Egy másik elmélet szerint éppen csak elhaladnak galaxisunk mellett – ebben van némi bizonytalanság a csillagászok körében.) A három galaxis – a két kísérő és a Tejút – együttes gravitációs mezőjének játéka eredményeképpen a kísérőgalaxisok hidrogénből álló csillagközi anyagfelhőjében évmilliárdos stabilitás bomlott meg!

A Nagy Magellán összeomló gázfelhőiben ennek során 10-20 millió éve robbant ki az intenzív csillagkeletkezés. A felszabaduló hő helyenként óránkénti 120 ezer kilométeres csillaközi szelet kelt, ami átalakítja a galaxisban kavargó hidrogénfelhőket. Ha e kísérőgalaxisba képzelnénk bolygónkat, a halványan derengő Tejút látványa helyett az égbolton óriáscsillagok, hatalmas csillaghalmazok és minduntalan felizzó, új csillagokat termő gázfelhők ragyognák be az eget!

Az égbolt leglátványosabb objektuma pedig a Tarantula-köd lenne, melyben nagy tömegű csillagok sokasága keletkezett az elmúlt időszakban. A terület korábbi csillagóriásai pedig szupernóvaként robbantak fel, csak az elmúlt 10 ezer évben legalább 40 vendégcsillagot számolhatott meg errefelé az emberiség.

A valóságban a Nagy Magellán-felhő, benne a Tarantula-köd nagyon messze, 165 ezer fényévnyire van Földünktől, és halvány fényfoltként dereng a déli félteke egén. Ha csupán az Orion-köd távolságában helyezkedne el (ez a valós távolság 1%-a), a Tarantula-köd árnyékot vetne. Szabad szemmel láthatnánk szálas szerkezetét, és kisebb távcsővel észlelhetnénk a hidrogéntől vöröses színét is. Ha szupernóva robbanna benne, az a telihold fényességével ragyogna, és 1024 gamma fotont sugározna a Föld-felszínre egyetlen perc alatt, ami képes lenne a földi életet károsítani. A Tarantula-köd tehát veszélyes és élhetetlen hely, s nem véletlenül vagyunk most tőle és a hozzá hasonló jelenségektől nagyon távol. Millió évekkel később azonban a csillagvihar elülhet, helyét megannyi fiatal csillag és változatos bolygórendszerek vehetik át, melyek később az élet megjelenésének helyszínéül is szolgálhatnak.