Amióta ismeri az ember a világűr fogalmát, kétféle megközelítést alakított ki a megítéléséről. Az elterjedtebb nézetet sokan ismerjük. A legtöbben tudjuk, hogy mennyire alkalmatlanok „odakint” a körülmények az ember és egyáltalán bármiféle földi élet számára. Ennek ellenére nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy az űr zord és barátságtalan és csak megöli azt, ami/aki véletlenül odakerül
A másik, korszerűbb megközelítés szerint az űr – pontosabban az univerzum – szükségszerűen olyan, amilyen. Ahhoz, hogy mi a Földön létezni tudjunk e törékeny világban, a többi összetevőre is szükség van – legyen az bár fagyos vagy forró, üres vagy iszonyú sűrű, vagy legyen akár bármilyen távol vagy éppen közel.
Egy biztos: az univerzum bizonyos pontjain elképesztően extrém körülményeket találhatunk! Ezek közé tartozik a közeli univerzum legnagyobb és legintenzívebb csillagkeletkezési régiója is: a legendás Doradus 30, ismertebb nevén a Tarantula-köd.
A gigantikus csillagvihar a Nagy Magellán-felhőben figyelhető meg, azaz túl a Tejútrendszeren, az egyik legközelebbi extragalaxisban. A Nagy Magellán-felhő – amelyet a perzsa csillagász Abd al-Rahman al-Sufi jegyzett le először 964-ben, de Ferdinánd Magellán 1519-es úti beszámolója tette közismertté – kisebb testvérével, a Kis Magellán-felhővel együtt több százmillió naptömegnyi, vagyis elképzelhetetlenül sok semleges hidrogént tartalmaz, miközben a Tejút körül keringenek annak kísérő-galaxisaiként.
A két felhő most tartózkodhat galaxisunk, a Tejút körüli pályájának közelpontján. (Egy másik elmélet szerint éppen csak elhaladnak galaxisunk mellett – ebben van némi bizonytalanság a csillagászok körében.) A három galaxis – a két kísérő és a Tejút – együttes gravitációs mezőjének játéka eredményeképpen a kísérőgalaxisok hidrogénből álló csillagközi anyagfelhőjében évmilliárdos stabilitás bomlott meg!
A Nagy Magellán összeomló gázfelhőiben ennek során 10-20 millió éve robbant ki az intenzív csillagkeletkezés. A felszabaduló hő helyenként óránkénti 120 ezer kilométeres csillaközi szelet kelt, ami átalakítja a galaxisban kavargó hidrogénfelhőket. Ha e kísérőgalaxisba képzelnénk bolygónkat, a halványan derengő Tejút látványa helyett az égbolton óriáscsillagok, hatalmas csillaghalmazok és minduntalan felizzó, új csillagokat termő gázfelhők ragyognák be az eget!
Az égbolt leglátványosabb objektuma pedig a Tarantula-köd lenne, melyben nagy tömegű csillagok sokasága keletkezett az elmúlt időszakban. A terület korábbi csillagóriásai pedig szupernóvaként robbantak fel, csak az elmúlt 10 ezer évben legalább 40 vendégcsillagot számolhatott meg errefelé az emberiség.
A valóságban a Nagy Magellán-felhő, benne a Tarantula-köd nagyon messze, 165 ezer fényévnyire van Földünktől, és halvány fényfoltként dereng a déli félteke egén. Ha csupán az Orion-köd távolságában helyezkedne el (ez a valós távolság 1%-a), a Tarantula-köd árnyékot vetne. Szabad szemmel láthatnánk szálas szerkezetét, és kisebb távcsővel észlelhetnénk a hidrogéntől vöröses színét is. Ha szupernóva robbanna benne, az a telihold fényességével ragyogna, és 1024 gamma fotont sugározna a Föld-felszínre egyetlen perc alatt, ami képes lenne a földi életet károsítani. A Tarantula-köd tehát veszélyes és élhetetlen hely, s nem véletlenül vagyunk most tőle és a hozzá hasonló jelenségektől nagyon távol. Millió évekkel később azonban a csillagvihar elülhet, helyét megannyi fiatal csillag és változatos bolygórendszerek vehetik át, melyek később az élet megjelenésének helyszínéül is szolgálhatnak.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
