Szén uralta táj – A gazdaság alapját már a középkorban is az itt található ásványkincsek adták, de akkor még a különböző fémek ércei játszották a főszerepet. A 18. század végén feltárt szénmezők viszont az ipari forradalom egyik európai központjává tették Sziléziát

Fotó: Istock

„Néha furcsán, máshogyan beszélnek az itteniek! A Tak [Igen] helyett szinte mindig azt mondják, hogy Ja” – meséli cieszyni szállásadónk, aki Krakkóból érkezett a történelmi Tescheni-Szilézia központjába. „Mi itt, Katowicében sziléziai polgároknak tekintjük magunkat, és ez büszkeséggel tölt el!” – jellemzi röviden a régióhoz kötődő identitását a Felső-Szilézia központjában élő tanárnő.

Bár a 20. században többször megkérdőjelezték, ma már kevesen vitatják a Sziléziához kötődő sajátosságokat. Ezek a „sajátosságok” azonban nehezen körülírhatóak, mert Sziléziában minden csak egy kicsit különböző: kissé más a nyelvhasználat, de ebben is nagy eltérések lehetnek a családok között.

Az eltérő építészeti, történelmi és kulturális örökséghez más mentalitás is társul. Legalábbis sokan így gondolják, akik a sajátos sziléziai konyháról, humorról, a munkához és a munkássághoz való speciális viszonyról vagy épp a vallásos élet másságáról beszélnek. A kevésbé elfogadó nézetek szerint viszont a sziléziaiak a „nemzeti ébredés” állapota előtti bizonytalan, „köztes létben” élnek: olyan „alvó” közösségek, akik nem tudnak választani a cseh, a lengyel vagy a német identitás között.

Népszavazásra buzdító plakát (1921) – Német elnyomói alatt görnyedő sziléziai munkás a kétnyelvű lengyel propagandaplakáton: „Szabadulj meg elnyomóidtól! Szavazz Lengyelországra!” Az I. világháború után a Sziléziáért folytatott harc kiélezte a nemzetiségi ellentéteket

Szilézia határai folyamatosan alakultak, végül a 19. századra állandósultak, hogy aztán a 20. században újra beinduljon az osztozkodás. A történeti Szilézia legnagyobb része ma Lengyelországhoz, kisebb hányada Csehországhoz, nyugati nyúlványa pedig Németországhoz tartozik. A modernkori sziléziai önazonosság elsősorban Lengyelországban jelenik meg, bár Csehországban is fellelhető, Németországban azonban a volt sziléziai terület Szászország szerves részévé vált, az önállóságnak semmilyen jelét sem mutatva.

Középkori gyökerek

A középkori lengyel államiság alapjait megteremtő öt jelentősebb lengyel törzs közül az egyik a sziléziai (Ślężanie) volt. A fejlett mezőgazdaság, textilipar, arany-, ezüst-, ón-, vasérc- és kőbányászat Sziléziát már a középkorban is Európa és a világ egyik legfontosabb ipari régiójává emelte. Wrocław (németül: Breslau, magyarul: Boroszló), a központ 1387-ben, az akkori Európa egyik legnagyobb városaként a Hanza-szövetség részévé vált. Ebben az időszakban indult meg a szláv és az egyre nagyobb számban érkező német népesség keveredése, ami a sziléziai identitás ma is jellemző multietnikus gyökerét jelenti.

Német falu Opole közelében – A II. világháború után az összes lengyelországi németnek el kellett hagynia az országot. Felső-Sziléziában azonban mégis maradtak csoportjaik: Opole környékén ma is léteznek német nemzetiségű falvak

Fotó: Barta Géza

A középkori építészetre utaló feljegyzések és a megmaradt emlékek már az anyaghasználatban is kirajzolnak egyfajta sziléziai jellegzetességet: előszeretettel alkalmaztak kiégetett agyagtéglákat, amit a Szászországból szállított homokkő egészített ki. A templomok is túlnyomórészt téglából épültek, ma is meghatározva a sziléziai városok központi tereinek arculatát.