A helyi tömegközlekedés alapdarabját jelentő jeepney-n araszolunk a rettenetes szmogban; ezek a járművek eredetileg világháborús amerikai dzsipekből átalakított, színesre pingált, izzadós-fejlehúzós utazást ígérő csodabuszocskák, amiknek újabb generációit már direkt erre a célra készítik. A legendás EDSA-n – Manila körgyűrűjén – haladunk: itt történt 1986-ban, hogy a nép vér nélkül döntötte meg Ferdinand Marcos korrupt rezsimjét. Kilométereken át váltják egymást a szürke nyomornegyedek és a fallal körülzárt, parkokkal, golfpályákkal szegélyezett villaövezetek; a társadalmi különbségek a diktátor távozása óta sem csökkentek. Manila nyüzsgő, ám nyomasztó hangulatú metropolisz, ahol a gettók tőszomszédságában épült, fényes plázák bejáratánál fegyveres őr és motozás várja a vásárlókat.

Kézről kézre

A spanyolok 1521-ben szálltak partra a Fülöp-szigetek ma második legjelentősebb városa, Cebu partjainál – ez a sziget névadója is. A Földet először körbehajózó spanyol expedíció vezetője, a portugál Magellán számára az utazás itt véget is ért, mikor a filippínók „Koppánya”, Lapu-Lapu harcosai egy bambuszlándzsával kioltották az életét. Ma mindketten nemzeti hősök, szobraik Cebu ékességei.

Terjeszkedés felfelé. Informális bádogviskók Manila központjában – a házak tetején. A háttérben a manilai metró (magasvasút) egyik szerelvénye kifut a helyi „Deák térről”

Fotó: Karácsonyi Dávid

A spanyolok azonban lecsúsztak az elsőségről: érkezésük idején már arab és kínai kereskedőhajók tucatjai horgonyoztak a partoknál, a szigeteket pedig muzulmán hittérítők járták. A jezsuiták könyörtelen módszerekkel kezdték letenni Ázsia legnépesebb katolikus többségű országának alapjait. A déli Mindanao sziget iszlám hitre tért lakosságát és a Szulu-tenger vad kalózait így sem sikerült megtörniük. (Sandokan utódai napjainkban is igen aktívak: turistákat és hajókat rabolnak el váltságdíjért, rendszeresek a manilai kormány katonáival szembeni lázadások, csetepaték.)

Akár Kubában is lehetnénk... Helyi arcok a cukornád-konjunktúra idején szebb időket is megélt Silay városában, Negros szigetén

Fotó: Karácsonyi Dávid

Mivel a spanyol gyarmatosítók is mind Mexikóból érkeztek, a Fülöp-szigetek történelme a 16. századtól leginkább Latin-Amerikáéval fonódott össze. Manilát rendszeres hajójáratok kötötték össze Acapulcóval, melyeken a csilipaprika, a kukorica, a paradicsom és a burgonya mellett rengeteg indián is érkezett az Újvilágból. A spanyol eredetű kreolok és a filippínókkal keveredett meszticek nagy számban élnek ma is az országban.
A Mexikótól való függetlenség kivívása után, 1821-től a szigeteket már közvetlenül Madridból irányították. A spanyol–amerikai háború végén, 1898-ban – egy nyúlfarknyi függetlenséget leszámítva – az ország (a tőle keletre fekvő Guammal együtt) amerikai fennhatóság alá került. És mintha a filippínóknak a gyarmatosítókból még nem lett volna elég, a spanyol uralmat felszámoló amerikaiakat a II. világháború alatt a japánok követték.

Menteni, ami menthető. Havonta vonulnak el tájfunok: itt egy félig vízbe merült kocsi a hétköznapok természetes része

Fotó: Karácsonyi Dávid

A Fülöp-szigetek 1935-ben kapta meg az USA társult állami státuszát, de a függetlenség elnyerése csak a II. világháború, a vérzivataros japán megszállás után, 1946-ban vált lehetségessé. A világháború hatalmas pusztítást végzett a szigeteken: Manila történelmi épületei 1945-ben a földdel váltak egyenlővé a városért folyó harcokban. Az 1965-ben hatalomra kerülő Marcos – kihasználva a hidegháborús politikai helyzetet és a kommunista gerillákkal és iszlám szeparatistákkal szembeni küzdelmet – második elnöki ciklusa idején bevezette a szükségállapotot, és elnöki rendeletekkel kormányzott egészen 1986-os bukásáig. Az Amerikát hűen kiszolgáló diktátor idővel egyre kényelmetlenebbé vált az USA számára, így az 1980-as években, amikor már nem volt szükség a vietnami
háború stabil logisztikai háttereként szolgáló Fülöp-szigeteki rezsimre, a filippínó nép
– Amerika jóváhagyásával – hetek alatt elsöpörte a rendszert.

Amerika visszainteget

Manilából a McArthur Highway-en utazom a Clark repülőtér, az ország egyik fapados-csomópontja felé. A területet – a Subic-öböl hadikikötőjével együtt – gyakorló- és repülőtérként használta az amerikai hadsereg 1903 és 1991 között. A Clark Légi Támaszpont a vietnami háború idején vált igazán fontos utánpótlás-elosztó központtá. A fénykorában 15 ezer amerikai katonát befogadó bázis az USA legnagyobb tengerentúli támaszpontja volt: város a városban, éttermekkel, szórakoztató- és bevásárlóközponttal, sőt, saját állatkerttel. Az egykori bázis ma leginkább egy álmos amerikai kisvárosra emlékeztet. A kapuk mögötti, zárt álomvilágban széles, szellős utcák, villák, kaszárnyák és játszóterek váltogatják egymást.
A bázis sorsát a közelben magasodó Pinatubo 1991-es kitörése pecsételte meg. Mivel nem született megállapodás a bérlet meghosszabbításáról, a terület egy évszázad után visszaszállt a Fülöp-szigetekre. A manilai vezetés szabadkikötőt, illetve szabad gazdasági övezetet hozott itt létre. Az egykori Clark Légi Támaszpont ma nemzetközi polgári repülőtér.