A hazai, rendkívül enyhe télben még messze túlzásnak tűnt súlyos, ám kiváló pehelyminőségű, 2 kg-os, kutyaszánhajtó kabátot viselni, amiben leginkább egy-egy kék Michelin-babának tűntünk, igen visszafogott mozgáskultúrával. Egyszer vettük csak föl, mutatóba, amikor indulás előtt a Hiperbár Centrum túlnyomásos kamrájánál időztünk. Ám Dr. Szolnoki Nikolett akkori előrelátó megjegyzését később – nagy magasságban, hidegben és szárazságban dolgozva – jó párszor felidéztük: „Mivel úgyis a hipoxia okozta kognitív diszfunkció tüneteitől fogunk majd szenvedni, nem ártana az expedíció után részt vennünk egy barokamra-kezelésen.”

Fagyban, vízben. Bár a hőmérséklet – árnyékban – nappal is fagypont alatti, 6000 m körül a nyári napsütés van annyira erős, hogy 7-8 °C fokon tartsa a sekély vizet

A nagy pehelykabát alapvető ruházattá vált, sőt én még egy másikat is vettem alá, a hálózsákom komfortfokozata pedig –40 °C-os. Kesztyűnk
diósgyőri martinászméretű, bakancsaink sokrétegű műanyagok. Nem is fagyott le semmink, bár Zsombor időnként azért felmutatta a négy éve ugyanitt megfagy­­ott, majd részben amputált ujját a hegyre érkező és láthatóan nem teljesen ráhangolódott vendégeknek. A reakció viszonylag egyveretű: a spanyol „Jesús María!” felkiáltáson túl eleinte nem értették, hogyan történhetett ilyen. De másnap, a garantáltan sikertelen csúcsmászás után nem volt erről több kérdésük. A hegytetőt a próbálkozók alig 10 százaléka érte el. Fagy, viharos szél, szárazság.

Letölteni felköltözünk

Nem véletlenül nevezik a Száraz-Andok legmagasabb hegyeit a legalacsonyabb nyolcezreseknek. Még vagy 1000 méter hiányzik a „Halálzónához”, ám a hideg ugyanolyan, ahogy a szél is, s bár az oxigénkoncentráció itt még jóval magasabb, a száraz­ság elviselése rendkívül megterhelő. Igazán ez teszi nehezen elviselhetővé az itteni környezetet: fönt amúgy is szapora a lélegzetvétel, gyors és erős a folyadékvesztés, ráadásul mindez még egy különlegesen száraz, hiperaridnak nevezett helyszínen zajlik. És a napi 3-4 liternyi folyadékhoz sem egyszerű hozzájutni. A felszínen nincs a közelben forrás, hó vagy jég, így vizet kell fölvinni, ami aztán gyorsan megfagy, és a továbbiakban palackba zárt, 6 kilós jégtömbökkel van dolgunk, tucatszám. Jégtördelő rugdosás-aprítás-melegítés. Naponta órákon át, hogy folyadékhoz juthassunk.

Mintavételek. magashegyi tavi üledékből és csonthóból – 5000 m fölött. Kíváncsiak vagyunk az itteni, rejtőzködő életközösségekre és az üledékkel fedett hó sűrűségére is

– Azért remélem, nem előttünk esnek össze
– jegyzem meg egy délután fáradtan, miután két spanyol turista kezd letántorogni az alacsonyabb szintekre a dugába dőlt csúcskísérletük után. Két éve egy hiperventilláló, rángatózó és ziháló argentin lányt hosszan és küzdelmesen cipeltünk a chilei Marióval, aki épp hivatásos hegyimentő-szerepben dolgozott a hegyen. És akkor még volt palackozott oxigén is kéznél ilyen esetekre! Ma már nincs, ahogy táborfenntartás és mentés sincs: az Ojos del Salado megszűnt turisztikai koncessziós területnek lenni, nincs gazdája, így egy fokkal még vadabb. Marió pedig szakított időt elmenni a Himalájába, megmászni a Kangcsendzöngát, most pedig itt hegyivezető. Épp osztrákokkal igyekszik fölfelé 5200-ról az 5800 méteres táborba, ám egyiküket rosszullét miatt sürgősen le kell vinni. Míg megy az akció, és ezért távol van Mario terepjárója, megjegyzi, hogy milyen kiváló a miénk. (Mondjuk, nem látja, hogy emelővel felbakolva áll napok óta.)
– Próbáljunk fölmenni vele 5800 méterre! – javasolja meglepetésünkre. – Sohasem láttunk még mezei terepjárót mély homokos-éles sziklás, vegyes terepen és igen meredeken ilyen magasra kapaszkodni. Pedig már jó pár járművet kipróbáltunk itt, igazán nehéz terepen, vagy 200 kilométerre a legközelebbi településtől – igencsak változó eredménnyel. Legutóbb egy értékes és itthon népszerű modellt fent kellett hagynunk 5200 méteren. Nem is igazán tudjuk, hogy került le onnan. (Mario sem, pedig ő eredetileg autószerelő.)
– Többnapos defektünk van – mondom. – Csak azért emeltük fel a kocsit, hogy ne a felnin támaszkodjon.
– Nem baj, fújjunk bele a kompresszorunkkal, aztán pakoljuk meg a platót – és gyerünk!

Kráterösszkép 6500 méteren. Forró gőzök és gázok süvítő feltörése, csonthómezőkkel övezve, jobbra pedig tavi jégpáncéllal

Fagyott vizek partján. Szemből a fumarolák és iszapfortyogók felől 36 °C-os víz érkezik, jobbról 1-2 °C-os. A tó túlnyomó része most fagyott. Balra, fönt az Ojos del Salado főcsúcsa bukkan ki, 400 méterrel felettünk

Persze ilyen magasságban alacsony nyomáson kell tartani az abroncsokat, ráadásul a laza homok is a lehető legszélesebb futófelületet kívánja, de azért lékelt gumival izgalmas lesz a menet (a pótkerék nem tűnik terepre termettnek). Ám az egész terepjárós mászás hatalmas könnyebbséget jelenthet: egyszerre fel tudnánk szállítani a magasba vagy 150 liter vizet, tíznapi élelmet, sok felszerelést, különben ingáznunk kellene, a logisztikával napok mennének el. Bár ezt is beterveztük, de egyrészt a fáradtságot is megspórolnánk, másrészt nem túrázni jöttünk, hanem fix táborokra alapozva dolgozni. Így a legjobb, ha minden szükséges eszköz gyorsan a helyszínre jut, mi pedig a fő feladatainkra koncentrálhatunk.

A teljes cikket A Földgömb 2014. áprilisi lapszámában olvashatja!