A ZIL-ek és Ladák, a kockaházak láttán néha a Szovjetunió jut eszünkbe, ha azonban a piacokon járunk a halalhúst árusító standok között vagy épp a kenyérsütőknél, akkor inkább Egyiptom képe idéződik föl. Egyértelmű, hogy a rendszert az olajpénz tartja egyben. Amíg az emberek elélnek valahogyan, addig nincs lázadás, nincs visszabeszélés, csak marginális művészcsoportok, kis ellenzéki gócok működnek suttogva a felszín alatt.

Baltát viszek-e magammal? –­­­ kérdezik ismerőseim, amikor híre megy, hogy Azerbajdzsánba készülök. Nem jó vicc, nincs is könnyed válasz. Gaya, örmény énekesnő-kollégám, barátom csak három gyilkosat villant a szemével, amikor elmondom, hogy holnap hova utazom. És a helyszínen, a származásomra érkező reakciók nyomán sem érzek szívmelengetést... Talán mert megszoktam, hogy a világ más tájain még ma is mosolyogva indul a beszélgetés: futball, Puskás. Itt pedig: áh, oh, Magyarisztán, Safarov! De valahogy nem mindenki örül annyira, mint Détárinak Hellászban!

Olajozott stabilitás

A rögös út a vízumszerzésnél indul: előbb teljesíthetetlen feltételek elé állítanak, majd egy utazási irodához irányítva dupla áron simán elintézik. Így kerül a fapados repülőjegy felébe a vízumnak. De a gép tele, bár messze nem látogatókkal.

Trágyafal – Xinaliq. A juhtrágya téglákká formázva, falakká emelve szárad a napon, hogy hamarosan fűtőanyagként szolgálhasson kályhában, sparheltben

Fotó: Kirschner Péter

Baku (Baki) a kapu: ki gépen száll fölébe, annak itt van a bejárat, és ezt komolyan is veszi az országot lényegében tulajdonosként kezelő Aliyev klán-dinasztia. Épp nagy lendülettel bontják mindazt, ami régi. Barokkos tízemeletesekkel rakják tele kétoldalt a reptéri utat, és lélegzetelállítónak szánt, modern tornyokkal a várost másutt. Lakótelepek épülnek a soksávos út mentén, a múlt század eleji Budapest stílusában cicomázva. Beljebb érve fokozódik az érzésünk, hogy valaki zsákkal a hátán elszaladt, és abban a város lelke volt, mert ahogyan az átépítés, bontás, újjáépítés zajlik, valahogy spirituálisan is felbomlani érződik minden. Éppígy az egész országban. A Kaszpi-vidék itt rengeteg olajat rejt, és erre a kincsre fel is tud épülni az ország új gazdasága. A bevételből telik olimpiarendezési jelentkezésre és a majdani olimpiát szolgálni hivatott épületekre, mint ahogy sok minden másra is: Heydar Aliyev parkokra és luxusberuházásokra.
A hazánkhoz hasonló méretű és népsűrűségű Azerbajdzsán államformája köztársaság, de ez valójában az Aliyev-család dinasztikus uralmát jelenti. A nagy előd és álomalapító az a Heydar Aliyev, aki a 60-as évektől előbb mezei pártfunkcionáriusként, majd főtitkárként, nem mellesleg KGB-tisztként és miniszterelnök-helyettesként szolgálta hazáját, majd miután 1987-ben Gorbacsov eltávolította, csak 1993-ban tudott puccsal visszatérni a hatalomba. A felpörgetett kőolajtermelés révén beindította az országot, ugyanakkor erős személyi kultuszt alakított ki, és felvirágoztatta a korrupciót is.
Halála után 2003-ban fia, az üzletember és playboy Ilham követte a „trónon”, aki tovább folytatta az erősen korlátozott demokrácia „építését”. A választási szerveket saját embereivel töltötte föl, a médiát elfoglalta. A 2013-as választások alkalmával a szavazás(!) előtt egy nappal nyilvánosságra kerültek az eredmények. (Elnézést, Virág elvtárs, ez az ítélet...)
Ha a piacokon kószálunk, vagy csak az utcán sétálunk, sokszor lesz olyan érzésünk, mintha egyik-másik járókelőt már láttuk volna. Ha alaposabban odafigyelünk, a gyanú be is igazolódik: a kisszámú külföldi megkülönböztetett figyelmet „élvez”­ egyes szürkén öltözött férfiak által. (Nyilvántartanak – nyilván tartanak tőled!)

Kaukázusi kefir

Ez ugyan nincs errefelé (ellentétben a jobbnál jobb joghurtokkal), de hosszasan emelkedve az egyetlen odavezető és ott véget is érő, szakadékokkal és meredélyekkel szegélyezett úton elérjük a 2500 méteren, magányos dombtetőn álló Xinaliqot. Egészen hihetetlen a látvány: sok száz éves kőházak egymás hegyén-hátán, és a települést körülöleli a hatalmas Kaukázus.
A falu múltja 5000 éves, és a xinaliq nyelvet sehol máshol nem beszélik vagy értik. Sziget a maga módján: megközelíthetetlensége és emiatt támadhatatlansága nyelvében, építészetében, kultúrájában is izolálta. Birkatenyésztésen és némi növénytermesztésen túl nem akad itt más gazdasági feladat: a házak kétszintesek, az alsó szinten az állatok laknak, fölül a család. Birkatrágyával fűtenek és főznek.
A trágyából téglákat készítenek, a napon szárítják, akkurátusan rakosgatva-fordítgatva, hogy minden oldaluk szépen megszáradjon. Sok xinaliq férfi és nő ezzel a fűtőanyag-előkészítéssel tölti az egész napját.

Goygoli orosz házak. Jobbára oroszok lakta házak a város körül, a végromlás határán. Az emberekre nem futja a parképítési lázban

Fotó: Kirschner Péter

A háztető egyben a felettük lakó szomszéd terasza, az alatta lévő konyhából nyílik ide egy „közvetlen kertkapcsolat”, és e terasz peremére sorakozik fel a falu tán összes férfija estefelé, hosszasan naplementét nézni.
Az áram távolról érkezik, az iparcikkeket és mindent, ami nem zöldség vagy birkatermék, a kisboltban lehet megvenni: a helyiség kicsi, a választék szegényes, az árak alacsonyak, de a boltosnak számos aranyfoga van, és nagyon mosolyog velük.
A falubeliekkel a közért ajtajában a legkönnyebb ismerkedni: 2 dollár egy félliteres üveg rettenetrossz orosz vodka, kell még pár üveg a majd’ ugyanannyiba kerülő és egész jó Xirdalan lager sörből, és hamar megerednek a nyelvek. A hangulat, miként a nemzetközi helyzet is, fokozódik, melegszik a szív, hangosodik a szó, és talán a közös éneklés perce is közeleg, mígnem megérkezik két fekete bőrkabátos férfi, akik jól beszélnek angolul, tanárként mutatkoznak be, és kutató, okos, szúrós tekintettel megkérdezik, hogy mit is beszélgetünk itt.

A teljes cikket A Földgömb 2015. január-februári lapszámában olvashatja!