Rózsa Sándor 200
200 éve született a „betyárkirály”. Alakját számos szépirodalmi alkotás örökítette meg: színezték-formálták, széles körben ismertté tették az utókor számára. No de kit? A legendás hőst? A szegények gyámolítóját? Vagy egy közönséges bűnözőt? És mi az a szociokulturális közeg, amiben e meglehetősen kétes erkölcsű figura oly nagy népszerűségre tehetett szert?
A PERZSA EREDETŰ „BETYÁR” KIFEJEZÉST eredetileg olyan fiatal férfiakra értették, akik vándorolva, alkalmi munkákból tengették életüket. Kétségtelen, hogy marginális elemekről van szó, de pejoratív jelzővé csak a 18. században kezdett válni, amikor a Rákóczi-szabadságharc bukását követően a fegyveres parasztok egy része csökönyösen elzárkózott a „labancuralom” elfogadásától. Megélhetés híján, fegyverforgatásban szerzett jártasságukat kihasználva, más, törvényen kívüli csoportokkal öszszeverődve rablásból tartották fenn magukat. Ezek a bandák jelentik a 19. században oly sok problémát okozó betyártársadalom magját.
A központi kormányzat sokáig nem foglalkozott a témával, ám előbb a napóleoni háborúk után földönfutóvá lett katonák, majd az osztrák hadszervezet kényszerű sorozása elől bujdosó fiatal férfiak megkerülhetetlen problémává duzzasztották ezt a korábban elszigetelt jelenséget. Akadtak persze olyanok is, akik először csak kamaszos virtusból elkövetett csínytevések miatt bujkáltak a hatóságok elől, amely sokszor indokolatlanul kegyetlen testi fenyítést alkalmazott, és aránytalanul kiszabott megszégyenítő, brutális büntetésekkel sújtotta az elkövetőket. Ám a szolid bajkeverők a betyártársadalomnak csak parányi részét tették ki, a zöm ugyanis komoly gonosztevő volt, akik nem csak a napi betevőért loptak, hanem „életművük” része volt a rablógyilkos-útonállás is.
A Dél-Alföld világa
A betyárvilág földrajzilag az Alföld déli vidékeire koncentrálódott, ennek okai pedig elsődlegesen a nagybirtokok termelési rendszerére és annak 19. század elején tapasztalható átalakulására vezethetők vissza. Az alföldi nagybirtokokon elsősorban búzát, zabot, árpát termeltek, az állattartásban a szarvasmarha- és a lótenyésztés volt az uralkodó. A termelést a szántóhasználatért robotmunkával tartozó zsellérek, illetve a szezonális munkák idejére más vidékekről idesereglő napszámosok végezték. Mivel mindkét csoport csak laza szálakkal kötődött a nagybirtokoshoz, ráadásul nyomasztó létbizonytalanságban éltek, ezért könnyebben kriminalizálódtak, mint a birtokos parasztság. A napóleoni háborúk hatására a nagybirtokok igyekeztek alkalmazkodni a megváltozott piaci körülményekhez, és egyre nagyobb földterületeket sajátítottak ki a gabonatermelés fokozására, illetve a juhtenyésztés fellendítésére – nem meglepő módon a parasztok szántó- és legelőhasználati jogainak önkényes korlátozásával.
A folyószabályozásokat megelőzően az Alföld területének hatalmas része alig járható, folyton változó vízelöntésű, mocsaras-lápos ártéri vadon volt. Aki azonban kiismerte a terepviszonyokat, még a hegységek erdeinél is biztosabb búvóhelyet talált: a sík vidék ezért vált a törvény által üldözöttek kedvelt menedékhelyévé. Ráadásul a térség településszerkezete is a bujdosóknak kedvezett. A szétszórt településhálózatot alkotó tanyavilágban az egyes házak egymástól több száz méteres távolságban helyezkedtek el, többségüket az évnek csak egy részében lakták, mert a téli hónapokra sokan visszahúzódtak a falvakba vagy a mezővárosokba. Így a betyár számára nem csak őrizet nélkül hagyott prédául, de alkalmi szálláshelyül is szolgálhattak. Ráadásul a hatóságok nehezen igazodtak ki e – síkvidéki jellege ellenére is kiszámíthatatlan – terepen, így még ha valaki be is jelentette a betyárok feltételezhető búvóhelyét, a kivezényelt pandúrok (később csendőrök) még a megnevezett tanyát is csak komoly nehézségek árán találták meg, nemhogy a mindig egy lépéssel előttük járó gonosztevőket.
A Dél-Alföld a 19. század elejétől fokozatosan vált hírhedtté aggasztó helyzetű közbiztonságáról, a helyi hatóságok pedig egyre nehezebben tudták megoldani a kézre kerített gazemberek elhelyezését. (Még olyan esetről is tudunk, amikor jobb híján egy kápolnát alakítottak át ideiglenes fogdává!) A helyzet az 1848–49-es szabadságharc bukása után vált tarthatatlanná, amikor a szélnek eresztett katonák tömegei egyik napról a másikra megélhetés nélkül maradtak. Mindemellett a szabadságharc leverése és az elnyomó uralom elleni népi ellenszenv is testet öltött a betyártársadalom magatartásában. A hatóságok embereit nap mint nap érték erőszakos támadások; rendszeresen elfogták, megkínozták vagy akár meg is ölték őket.
A szabadságharc után az alföldi parasztság helyzete tovább romlott, és hatalmas felháborodást keltett az osztrák hadsereg áltat támasztott követelés is, mely szerint a katonákat 8 év külföldi szolgálatra kötelezték. A kényszerű sorozástól félő, fiatal parasztok tovább gyarapították a mocsarak közt tanyázó betyárbandák létszámát. Ebben az időszakban a több résztvevőt igénylő és jelentős haszonnal kecsegtető állatelhajtások voltak a lakosság ellen elkövetett leggyakoribb atrocitások, de a hevenyészett védelmű nemesi kastélyok vagy gazdagparaszti házak is gyakorta estek fosztogatás áldozatául. A 15-20 marhát számláló gulyák elhajtása mindennapos jelenség volt, sok uradalomnak okozva nehezen helyrehozható veszteséget.
Pásztor vagy betyár?
A pásztorok a szegényparasztságnak is a legnehezebb sorsú csoportját alkották. Életükben az állandóságot a magány, a farkasordító hideg vagy épp az elviselhetetlen hőség és sokszor az éhezés jelentette. A betyárvilág szoros kapcsolatban állt a pásztorokkal, kiknek életkörülményei elkeserítőek voltak, és idejük javát a szabad ég alatt töltötték a gondjaikra bízott állatokkal. A 18. század során a földterületek egyre intenzívebb művelés alá vonásával jogosan érezték fenyegetve amúgy is meglehetősen ingatag lábakon álló egzisztenciájukat, így gyakorta kerültek szembe a földesurakkal. Számtalan esetben – némi részesedés reményében – maga a pásztor segítette a betyárok kezére az állatokat egy színleg megrendezett rablótámadás keretében. De a banda egyik tagja is vállalhatott pásztormunkát, majd egy idő után köddé válhatott az állatokkal együtt. A pásztor- és a betyártevékenység összefonódására számos alkalom kínálkozott.
A teljes cikket A Földgömb 2013. június-júliusi lapszámában olvashatja!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
