Örményország fővárosában már az első pár óra felvillantotta mindazt, amiért rajongani lehet, és azt is, amihez – kényszerűségből – jobb hamar hozzászokni. Egy fűtés és meleg víz nélküli kollégiumi szobában töltött, álmatlan éjszaka után épp az egyetemre tartottam – járda híján a porban bandukolva, a kb. 80-as oktánszámú benzingőzben fuldokolva. Próbáltam felidézni azt a józan(?) pillanatot, amikor eldöntöttem, hogy tíz hónapos ösztöndíjjal Jerevánba jövök. Nem túl mély elmélkedésemből az érkezésem felett érzett határtalan örömüket harsány dudaszóval tudtomra adó autósok ébresztettek fel. Ekkor – az addig az útakadályokat kikerülendő – földre szegezett tekintetemet felemeltem, és földbe gyökerezett a lábam: a lerongyolódott és teljes reménytelenséget sugárzó, tízemeletes lakóteleptenger fölött egyszer csak ott tornyosult az Ararát! Hűvös eleganciával és megkérdőjelezhetetlenül, bizarr megkoronázásaként a tájképnek.

A KASZKÁDOK – Az Ararátra néző lépcsősor az „égbe” nyúlik, előtte Tamanjan szobra áll

Az Ararát lábánál

Ez volt az a varázslatos pillanat, amikor minden kétség egyetlen szempillantás alatt bizonyossággá vált: ezért jöttem, ezért a látványért, ezért a városért! A mindennapi szembesülésért a bibliai hegygyel, ahol a hagyomány szerint Noé bárkája a nagy özönvíz végtelen óceánján ismét szárazföldet ért, és az emberiség esélyt kapott az újrakezdésre. Az októberi, még mindig gyilkos erejű napsütésben, a teljesen kopár, izzó kőrengeteg, autótömeg és aszfaltdzsungel közepén is átfutott az agyamon: vajon mi vitte rá Noét, hogy épp itt engedje szabadjára a bárkán összezsúfolt állatait és lásson hozzá a szorgos földművelő-hétköznapokhoz? Az emberiség szerencséjére azonban Noé a tettek embere volt, döntésének helyességét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az Ararát vidéke – régészeti leletekkel igazoltan – a történelem előtti időktől fogva folyamatosan lakott terület.

EGY ÁLLANDÓ PONT A FORGATAGBAN: A JEREVÁNI OPERAHÁZ – Az Operaház 1933-ban nyitotta meg kapuit. A majd’ 3000 néző befogadására alkalmas intézmény néhány előadására szinte lehetetlen jegyet szerezni. A világon talán egyedülálló módon egy diszkónak is helyet szorítottak a komolyzene örmény templomában

Az örmények úgy tartják, egyenes ági leszármazottai Noé ükunokájának, Hajknak, akinek neve után magukat hajnak, országukat Hajasztannak, vagyis Hajk országának nevezik. Az indoeurópai népek közé tartozó örmény etnikum többek között a nagy bronzkori birodalmakat létrehozó hettita és hurri törzsekkel keveredve (egyes vélekedések szerint) a Kr. e. 6–7. században alakult ki, és népesítette be az Európa és Ázsia közti ütközőzónát. Az évezredek során ugyan léteztek hosszabb-rövidebb ideig fennálló örmény dinasztiák, államalakulatok, ezek azonban a meg-megújuló arab, perzsa, bizánci, tatár, szeldzsuk és oszmán inváziónak estek áldozatul. A tény, hogy e hányattatott évezredek során az örménység mégis fenn tudott maradni, vélekedésük szerint két tényezőnek kö szönhető: a kereszténység felvételének és az örmény ábécé, írásbeliség korai megteremtésének. E két motívum a nemzeti identitás sarokköve.

Kihívások városa

Mire büszkék még az örmények? Könnyű kérdés: Jerevánra. Ha Budapestre szokás mondani, hogy az ország vízfeje, akkor képzeljük el, mekkora vízfej Jereván, ahol Örményország 2,8 millió lakosának majd’ fele, 1,1-1,2 millió ember él! Ahogy Armanus, egy civil szervezet vezetője panaszolta, kis túlzással semmi sincs Jerevánon kívül, mintha az egész ország ebből a városból állna. Valóban szembeszökő a különbség főváros és vidék között – utóbbiban a szegénység látványos, mély és sokak számára kilátástalan. A több ezer éves múltra visszatekintő Jereván ehhez képest csillogó és fényűző.

„ELISMERÉST! ELISMERÉST!” – A Genocídium Emléknapjának előestéjén minden évben fáklyásmenet vonul végig a belvároson. Az örmény nemzeti színeket, jelképeket magukra öltő, főként fiatalokból álló tömeg az 1915-ös népirtás beismerését követeli Törökországtól. Se többet, se kevesebbet.

A város elődjének Erebuni erődjét tartják, melyet Kr. e. 782-ben I. Argisti urartui király alapított. Az erősség romjai ma is látogathatóak, de ez az egyetlen épen maradt ókori épületmaradvány. A várost legkönnyebben úgy lehet elképzelni, mint egy mély tálat. Ennek aljában, a legmélyebb ponton (mely így is kb. 900 méteres tengerszint fölötti magasságot jelent) helyezkedik el a zöldövezettel keretezett belváros. Ezt három oldalról meredeken emelkedő külvárosi kerületek övezik, melyek egészen 1400 méterig kúsznak fel a környező hegyoldalakra.

A teljes cikket A Földgömb 2012/8 lapszámában olvashatja!

Szöveg és kép: Erőss Ágnes