Ha egy-egy csapatnak mégis sikerült eljutnia a szárazföld egy távoli szeg­letébe, a csupán szakaszosan hajózható, vízesésekkel sűrűn tarkított folyók jelentettek újabb akadályt. Eredetünk tanulmányozásához azonban a kontinens mélyére kellett hatolni. A korai vakmerő vállalkozások a trópusi Afrika sűrű erdeiben az ember legközelebbi rokonát keresték, amikor rátaláltak a gorillákra

Játékidő. A kölykök a hegyi gorilla csapatok különösen védett tagjai. Emberszabású sajátosságuk, hogy egyedfejlődésük más emlőssel összehasonlítva lassabb, jobban hasonlít az emberéhez. A fiatal kor így viszonylag hosszú, egy néhány éves gorilla még szinte eltűnik egy kifejlett példány mellett. A tanulási folyamatok során aztán a hímek megtanítják a csapatban való élet elemeit, de addig az idő az önfeledt játékról szól

Fotó: Lydia Kalimwine

A gorillák hegyei között

Az ugandai vadvédelmi hivatal (UWA) támogatásával az ígéretes elnevezésű Biwindi Áthatolhatatlan Nemzeti Parkba kaptam lehetőséget rövid gorillakalandra. A fővárosba érkezést követően már az UWA turisztikai és idegenforgalmi igazgatóját, Raymond Engenát kérdezem a park történetéről. (És természetesen Fosseyról, Schallerről is faggatom, hiszen frissek még az olvasmányélményeim.)
E zöldellő trópusi esőerdők esetében talán túlzás az ,,Afrika Svájca” elnevezés, annyi azonban bizonyos, hogy a Mont Blanc-csoporthoz hasonlóan ezen a térségen is három ország osztozik: az ugandai Biwindi mellett a ruandai részt ma Vulkánnak, a Kongói Demokratikus Köztársaság oldalán lévőt pedig Virunga Nemzeti Parknak hívják.

Ezüsthátú hím bontja a dús növényzetet. A gorillák hatalmas termetük ellenére maguk készítette óriási fészkekben éjszakáznak a lombok között. Elkészítésük a csapatot vezető domináns hím feladata, aki akkurátusan alakítja ki a gyakran több száz kilós társak éjjeli menedékét

Fotó: Raymond Engena

Lassan befejeződik a hivatalos papírok kitöltésének bonyolult ügymenete is. A gorillák között itt naponta egyszerre csak maximum tíz ember tartózkodhat, a várólista pedig a borsos regisztrációs díj ellenére is hosszú. Az UWA ugyanis már az engedélyek kiadásáért is több száz amerikai dollárt kér. „A pénzt a park fenntartására és a parkőrök felszerelésére fordítjuk – mondja Raymond Engena. – A magas parkdíj elengedhetetlen – állítja –, mert az alacsonyan tartott látogatói szám mellett is biztosítani kell annak a mindössze 800 példánynak az állandó biztonságát, amelyek ma Afrika erdeiben élnek .”
A rájuk leselkedő veszély pedig még mindig komoly. A külső környezetvédő szervezetek felmérései alapján is hetente átlagosan két gorilla esik orvvadászok áldozatául, akik a kifejlett példányokat úgynevezett bozóthúsukért vadásszák. „Ha a tendencia így folytatódik, egy évtizeden belül eltűnhetnek a hegyi gorillák” – állítja a hivatalvezető.

Korán fekszem, mert másnap vagy tizenöt órás autóút vár ránk. A parkba elcsigázva érkezünk, vastag porréteggel takarva. A környezet azonban kárpótol a fárasztó napért: a 2-3000 méter magas hegyek között teraszosan művelt ültetvények látványa feledteti az úttalan utak gyötrelmeit. Vacsora közben a gorillákkal való másnapi találkozás reménye tart szóval bennünket. Lelkesedésünkből nyomkeresőnk, Abraham szakít ki egy időre, aki az előttünk álló nap menetéről beszél. Reális becslése szerint a gorillákkal való találkozásig egy vagy tíz órát kell gyalogolni, de az is lehet, hogy nem járunk sikerrel. Szerencsére optimista a csapat… A Biwindi valóban áthatolhatatlan erdejében közel 6 órája gyaloglunk a meredek hegyoldalban, amelyet csak bozótvágó késsel, mgoosuval lehet némiképp járhatóvá tenni. A 2000 méter feletti magasság érezhető, bár az egyenlítői klíma kompenzálja a ritkásabb oxigént. Még néhány óra, és egy ezüsthátú hím látványa kárpótol fáradalmainkért. Az óriási állat egy bokorban ülve szemlél minket, majd nyomkeresőnk túlzott közelségére riadtan ugrik fel. Mellkasát két öklével verve, az erdőt felrázó kiáltással adja tudtunkra, hogy itt ki az úr a háznál. Választott lombkoronája alatt ül, e méretes állatok ugyanis az éjszakát a faágak közötti hatalmas fészkekben töltik. Hosszan szemléljük, aztán közben feltűnt társai mellett elhaladva hazafelé vesszük az irányt. Sötétedés után nem maradhatunk a vadonban. Abraham egyik társa így tűnt el az erdőben. Sohasem találtak rá.

Életbevágó ellenőrzés. Dian Fossey egyszemélyes hadseregét mára hivatásos állomány váltotta fel. Napjainkban az UWA fegyveres vadőrei jelentenek némi garanciát a gorillaszám nagyarányú csökkenése ellen. Komoly költségvetésből gazdálkodnak, ám a park területe olyan nagy, hogy precíz kontrollt lehetetlen fenntartani

Több óra erőltetett menetelés után érünk csak ki az erdőből. A gorillákkal való találkozás rendkívüli élményének hatása alatt gyaloglunk. Lehet, hogy csak a képzeletem teremtette, de a hegyi emberszabásúak közelsége valamiképpen az evolúciós rokonság korábban nem tapasztalt, közeli érzését keltette, s emellett az a gondolat sem hagy nyugodni, hogy a gorillák nyilvánvaló védelemre szorulnak. Dian Fossey aggódó szavai jutnak eszembe: ,,Nem elég büszkélkedni az afrikai nemzeti parkokkal; minden egyes afrikaival meg kell értetnünk, hogy a park az ő öröksége is, amelynek védelméért személy szerint felelős.” Ahogy mi, mindannyian…

A teljes cikket A Földgömb 2013. decemberi lapszámában olvashatja!