Az ősz sűrű időszak. Évszázadok óta ekkor rendezik Erdély peremén a feketetói vásárt, s ez több mint 20 éve kihagyhatatlan programom. Ám körülbelül ugyanekkor zajlik a pushkári, hatalmas tevevásár is. Régóta terveztem, hogy meglátogatom, s most már nem odázhattam tovább. Ráadásul a vásárra nagy létszámban érkeznek rebári tevepásztorok is, akiket mellesleg régóta fényképezek India Gujarat és Rajasthan államaiban.
Mikor egy kora esti órában a pushkári bazár főutcájáról letérve a szent tó felé tartottam, a sarkon befordulva szinte összeütköztem egy sudár, barátságosan mosolygó, turbános férfival. Szemünk összevillant, én is elmosolyodtam, s éreztem, ez már megint nem lehet egy véletlen találkozás. Előbb-utóbb mindig a zenészeket keresem — bárhová vetődjek is a világban.
Ott állt előttem, vállán hangszerével, kezében egy másikkal, barátságosan üdvözölve az idegent. Akkor ő már hazafelé gyalogolt, de megbeszéltünk egy találkozót másnap délutánra, a tó partjára.
Papu Ram Bhopa
Szokatlanul pontos volt. Letelepedtünk a part menti lépcsők melletti, alacsony falra, s elkezdte felhangolni hegedűszerű hangszerének számtalan, zengő húrját. Végül a dallamét is hozzáigazította. A ravanettát rövid, íves vonóval szólaltatják meg; a vonó kápával ellentétes oldalára, a felső ficakba apró zergők sora van felfűzve, s ezek az ütemes, finom, alig észrevehető rángatásra ritmust szolgáltatnak a dallam alá.
Bekapcsoltam a hangrögzítőt, és elkészítettem az első fényképeket. Amikor néhány ének felvételét befejeztük, már alkonyodott. A nap is utolsó sugarait küldte a tó sima tükrére, s így be kellett fejezni a muzsikát: helyi szabály ez, s szemben velünk, a tó túlpartján is elnémultak a dobok, melyek minden este vad ritmusukkal segítették a napot isteneknek tetsző módon bevégezni.
A 37 éves Papu Ram Bhopa a rajastháni vándor énekmondó bhopák kasztjából való. Feleségével, Sony Devi Bhopival és 6 gyermekével a városon kívül, a sivatag bejáratánál, a „Dzsungelben” rongyokból, lombokból, ágakból, műanyag zsákokból összetákolt sátrakban él. Másnap reggelre szeretettel meghívnak otthonukba.
Papunak indulnia kellett, mert őt mint családfenntartót – aki egész nap a város utcáit járva próbálja családjának a betevő falatra valót összemuzsikálni – már epedve várják otthon.
Pabudzsi Dzságrán (Pabudjee Jaagran)
Egy vagy több éjszakán át tartó szertartás, melyben a bhopa nem csak énekel és zenél feleségével a Vászon előtt, hanem egyben a ceremóniát vezető pap szerepét is betölti. Maga a Pabudzsi Dzságrán egy szájhagyomány útján megőrzött, generációkon keresztül továbbadott hősköltemény. A 4000 soros teljes eposz előadásához 5-ször 8 órára, azaz éjszakára van szükség, ugyanis a ceremóniát mindig röviddel alkonyat után kezdik, s a hajnal beköszöntével, egy utolsó imával be kell fejezniük.
Az utcára szorulva
A bhopák valaha a maharadzsák énekmondó zenészei voltak, majd a helyi és környékbeli híreket, fontos eseményeket énekelték meg, s adták tudtára az újságot olvasni nem tudó, kíváncsi közönségnek. Ezt a szolgáltatást pedig néhány rúpiával jutalmazták. Napjainkra a pénzszerzés, a megélhetés efféle lehetősége megszűnt. Már nincs rájuk szükség, hiszen az információáramlás gyökeresen átalakult.
A városi utcákat és forgalmasabb helyeket járják, turistáknak próbálnak saját készítésű hangszereket, esetleg CD-ket eladni vagy muzsikálni – több-kevesebb sikerrel. Az ide látogató külföldiek 99%-a mindezt alig értékeli, hiszen nem ismerik a helyi zenét, s nem érzik, hogy e zenészek milyen zenei tradíciók megőrzői-átmentői. Jóllehet, sok látogató számára az indiai utca gyakran igencsak fárasztó hely, gyorsan túltelítődhetünk az ingergazdag helyzetektől, ám az elutasításnak a legkülönlegesebb dolgok is áldozatul eshetnek. A turisták legtöbbje rémült ábrázattal, fejvesztve menekül, mikor Papu ragyogó arccal, csillogó szemmel megpróbálja felajánlani nekik az egyik legarchaikusabb rajastháni zenei stílus meghallgatását – néhány rúpia reményében. Sokan oda se mernek pillantani a rémülettől, hogy valaki ismeretlenül csak úgy leszólítja őket. Persze vannak, akik meghallgatják, de eszük ágában sincs a zsebük mélyére nyúlni.
A Phad dalnokai
Az énekeket s a mesterséget apjától, nagyapjától és nagybátyjaitól tanulta-örökölte. Ők még rendszeresen jártak előadni az uralkodói udvarokba s az egyszerű falvakba is a „Vászonnal”, a Phaddal, melyen a hős mártír Pabudzsi maharadzsa élettörténete szerepel, művészien felfestve (ami ma az év legnagyobb részében az elkerített házioltár-szekcióban, a fa alatt várja a jobb idők eljövetelét).
A rajastháni világban mély tisztelet övezi Pabudzsit, s ez különösen igaz az állattartó raika és rebari törzsekre, mivel az ő vagyonuk, gazdagságuk a lábasjószág: tevék, szarvasmarhák, bivalyok, juhok, kecskék. Számukra valósággal létfontosságú Pabudzsi maharadzsa támasza. Ha megbetegszik a jószág, hozzá imádkoznak: füstölőket, olajmécseseket gyújtanak, majd az oltárról a hamut vizesedénybe teszik, és azzal hintik be a beteg állatokat, azok pedig Pabudzsi áldásával meggyógyulnak.
Amennyiben ez nem segít vagy nagyobb járvány, szerencsétlenség üti fel a fejét egy közösségben, a bhopákat hívják segítségül, s ők jönnek a hosszú, mobil vászonnal, a Phaddal. A nomádok világában ez a „mozgó templom” fogalmával egyenlő. Mivel Pabudzsi hívei félnomád pásztorok, s az állatok miatt nem tudják megoldani a templomba járást, ezért a templomot rendelik helybe, amikor különös szükségük van az istenek segítségére.
Papuék ma már évente csak egyszer-kétszer járnak a tevepásztor rebarikhoz és raikákhoz énekelni-zenélni, néha tevét vagy más állatokat gyógyítani zenéjük s tudományuk segedelmével. Ám kizárólag ebből igen keserves lenne a megélhetés.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
