A ZÁRÓDÓ ERNYŐK PIACA – a thai lélek tükre
Az érdekes piac – mint a jó házi koszt – egyedi összetevőinek és a környékre jellemző ízvilágának köszönhetően marad emlékezetes. Fűszeres illataival vagy látványával vonz; van szabadtéri, kerülhet óriási fémcsarnokba, árulhatnak porba terített banánlevelekről vagy színes izzókkal kivilágított bódékból, állhat a város főterén, vagy lebeghet folyón.
Maeklong piaca azért pikánsabb az átlagnál, mert egy használatban lévő vasútvonalra települt. Nem csak mellé, hanem szó szerint rá a sínekre! Minden egyes vonatáthaladáskor össze kell pakolniuk az árusoknak, és a szerelvény szinte őket súrolva húz el...
Megérkezés
A Bangkoktól 75 km-re délnyugatra fekvő település első látásra hétköznapinak tűnik, ám ha vonattal érkezünk, elképesztő terepre jutunk. Mielőtt befutnánk a végállomásra, a szerelvény érezhetően lassít, a kürt néhány hosszút ordít a levegőbe, az utasok pedig az ablakok közelébe húzódnak, hogy jobban lássanak. A tér hirtelen beszűkül, a bádogtetős épületek fala pedig karnyújtásnyi közelségbe kerül. Pillanatok múlva a jármű mindkét oldalán feltűnnek a standjuk és a mozgó vagonfal közé ékelődött, fölfelé mosolygó árusok, akik a hosszú rudakhoz erősített színes-poros, összecsukott tetőponyváikat épp igen szorosan ölelik magukhoz. (És persze néhány kikerekedett szemű turista is, akik nem érzik pontosan, hogy ott, ahol állnak, még épphogy – vagy már egyáltalán nem – fognak elférni az áthúzó vonat mellett…) Végül azonban senkit sem vág ketté a szerelvény, ahogy a nap mint nap közvetlenül a sínek mellé kipakolt narancsvagy avokádóhalmok java is érintetlenül vészeli át a találkozást. A gép áthaladtával az ernyőket gyorsan eredeti pozíciójukba húzzák vissza, eltűnik a sínpár fölül az ég, és a következő kürtszóig zavartalanul folytatódik a kereskedés, mintha mi sem történt volna. Csupán a sínpár fényessége árulkodik arról, hogy itt rendszeres vonatforgalom zajlik.
Déligyümölcs a talpfákon
Az újraállított ponyvaalagút pont elég magas ahhoz, hogy a helyiek kiegyenesedve járkálhassanak alatta. A sínpár között mennek, nyomorognak, tülekednek és topognak az emberek, szemmel-kézzel válogatnak a kétoldalt felhalmozott fazékbavalók között. Reggeltől estig, a hét minden napján nagy a nyüzsgés. A felhozatal átlagos, a helyi igényeket és lehetőségeket követi: zöldségek, húsok, a tenger közelsége miatt annak mindenféle gyümölcsei, fűszerek, déligyümölcsök, szárított áruk és egyéb háztartási cikkek között járunk. A ponyvák és a betonkockába állított, hatalmas napernyők alá csak itt-ott ékelődik be egy vastagabb fényoszlop – meleg van, az illatok kifejezetten intenzívek, és a félhomályban sokszor csak meggörnyedve lehet előrehaladni. Néhány, kerekekre szerelt, szeletelt disznóhússal vagy meglepően édes-zsíros kolbásszal telepakolt fémpult egészen a sínekig nyúlik ki, de az árusok többsége a földre terített kék fóliáról, fadobozokból vagy felfordított műanyag kosarak tetejéről kínálja portékáját. Közben persze szeletelnek, válogatnak, csomóznak, csomagolnak, vagy éppen félig becsukott szemmel szunyókálnak.
Centikre a vastól
A vonat nagyjából fél óra várakozás után indul vissza az alig 40 km-es vonal másik végpontjába, Ban Laem állomására. Az idő közeledtével azonban senki sem nézegeti idegesen az óráját, mert ugyan van hivatalos menetrend, azt általában felülírják az állomásvezető étkezési szokásai vagy aznapi hangulata. Apró jelek utalnak csak az elkerülhetetlenre: valaki elmozdít egy láda mangót vagy egy nagy tál rákot, majd a háttérben megszólal a vonat kürtje, és mint nyári vihar száguld végig az árusok során a vonatérkezés híre. Akik az egyik pillanatban még halat pucoltak vagy aprót számoltak, a másikban már a ponyvát támasztó rudakat ragadják meg, húzzák – és nyílik az ég a vonal fölött.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
