éjszakai pihenőhelyeikről, a bőgőmajmok rekedtes üvöltése pedig a csónakmotor hangját is elnyomja. Negro, a csónak orrában álló segédkormányos hirtelen hátrafordul, kezével nyakmetsző mozdulatot tesz, és felmutatja öt ujját. Luis Castro, a tapasztalt hajós pontosan tudja, ilyenkor mi a teendő: a motort teljes fordulatszámra kapcsolja, majd 5 másodperc múlva leállítja. A majmok és a madarak koncertje abban a pillanatban elnémul, a hirtelen beálló csendben pedig már én is hallom a közeledő zúgók fenyegető morajlását. Negro teljes testével ránehezedik a csónak orrát irányító rúdra, a morajlás harsogó zúgássá erősödik, megáll az idő, és hirtelen a tajtékzó, vad zuhatag közepén siklunk egy keskeny csatornában. Luis újraindítja a motort, néhány hullám átcsap a keskeny jármű oldalán, és mire feleszmélek, ismét csendes a folyó, az egyre távolodó zúgásba pedig belehasít egy bőgőmajom visszhangos szólója

A Rio Patuca útja

Három napja indultam Honduras egyik álmos kisvárosából, El Paraísóból egy pipante fedélzetén az Atlanti-óceán felé. (E járművek hagyományosan egyetlen mahagóni, manga larga vagy más keményfa törzséből vájt, 10—15 méteres folyami kenuk, melyeket manapság már nem evezőkkel, hanem csónakmotorral hajtanak.) Harmadik napja ülök a csónak aljába ékelt 4 db ujjvastagságú faágon, amelyet ülésnek hív Negro, az éles szemű folyami hajós. Amióta kiderült számára, hogy akkor is velük tartok, ha örökre elzsibbadok deréktól lefelé, hófehér mosollyal mutatja a homokpadokon, vízbe lógó faágakon sütkérező teknősöket, aligátorokat, varánuszokat.
A pipante hosszú, a motor és a folyó hangos, így többnyire csak jelbeszéddel kommunikálunk. A Patuca-folyó középső szakaszán haladunk, már a Tawahka Asangni Bioszféra Rezervátum határain belül, fegyveres marhapásztorok, aranymosók, illegális fakitermelők és orvvadászok lakta vidéken, ahol az egyetlen biztonságos útvonal a zúgókkal és víz alatti sziklákkal tarkított vízfolyás.
E terület Honduras keleti részén, a hírhedt Moszkitó-parton húzódik. Itt zöldell Közép-Amerika legnagyobb egybefüggő esőerdeje. Luis Castro, a kormányos csendes, nyugodt munkásember, viselkedéséből nem mondaná meg senki, hogy a folyó mentén több vegyesboltja is van. Huszonöt éve navigál ezen a szakaszon, és este, amikor megállunk egy elhagyatott aranymosó táborban felkötni függőágyainkat, hosszan mesél a folyóról és az itteni életről.

– Amikor olyan fiatal voltam, mint Negro, a folyópartot végig erdő borította. Azóta minden évben újabb szakaszon termelik ki a fákat, a családok teheneikkel a maradék bozótot is kiirtják, és néhány év múlva csak a sárga fűcsomók és a sovány állatok maradnak. Ráadásul nem is az övék a terület, kemény pénzekért bérlik azt a nagybirtokosoktól, akik valahol a főváros mellett laknak szögesdróttal körbevett haciendákban, és hétvégenként a kormány tagjaival járnak össze. De én nem cserélnék velük. Nekem itt a folyó és a családom… bár a gyerekek már rég a városban laknak.
Mesél még a földjeikről elüldözött indiánokról, a földesuraknak dolgozó bérgyilkosokról, az aranyásók időszakos vándorlásairól és régi, nagy vadászatokról, amikor a Patuca partján még jaguárok ittak fényes nappal, és mindennap tapírt vagy leguánt ettek otthon vacsorára. Bár származását tekintve ladínó (mesztic), azaz európai és őslakos felmenőkkel rendelkező félvér, barátjának tekint minden békés szándékú helyi lakost, legyen bár annak fehér, fekete vagy barna a bőrszíne. Ritka dolog ez egy olyan régióban, ahol a faji előítéletek döntő módon befolyásolják a társadalmi ranglétrát, az emberi jogokat és az anyagi-gazdasági lehetőségeket is. Míg a városi, majdnem-fehér ladínók lenézik a vidéki, napbarnított marhapásztorokat, azok ugyanúgy másodrendű népeknek tartják az őslakos tawahka, miszkitó, tolupán, szumó és pes indián törzseket. (Ez utóbbiaknak már nem sok lehetőségük maradt kirekeszteni bárkit, de azért jó adag gyanakvással szemlélik a tengerparti sávban élő, afrikai származású garifúna kisebbséget...)

A fából készült ruha

A negyedik nap reggelén megérkezünk Krautarába, a tawahka indiánok egyik legnagyobb falujába. Elbúcsúzok Luistól és Negrótól, akik csak néhány karton dobozos kólát raknak ki a partra, és indulnak tovább a többi településre portékájukkal. Krautarában a kéttucat, faágakból épített, fűtetős kis kunyhót egymástól távol, dombok tetejére építették, így elegendő hely marad minden családnak állataik etetéséhez, ráadásul az egyre gyakrabban jelentkező, pusztító árvizek elől is védve maradnak.
Antropológiai kutatások szerint a tawahkák az Amazonas vidékéről északra vándorolt törzsek leszármazottai, akik a spanyol hódítás előtt ősközösségi, gyűjtögető, halászó-vadászó életmódot folytattak. Bár a fúvócső és a dárda már rég a múlté, még vannak családok, akik ismerik a tunufa kérgének feldolgozási technikáját, melyből régen ruhát és takarót is készítettek. Mindezt Eucebio, a 78 éves dédnagypapa meséli a dzsungel közepén kialakított kakaóültetvényén. Abbahagyja a gyomlálást, hogy elbüszkélkedhessen az ártéren kialakított babföldjével, a szabályos sorokba ültetett kukoricával, paradicsommal, uborkával és dinnyével.

– Tavaly az egészet elvitte az árvíz, azelőtt meg egyszerűen nem kelt ki a kormány adományaként kapott feketebab-vetőmag — sorolja a nehézségeket —, néhány éve pedig a Mitch hurrikán két gyerekem házát tette tönkre. Nem könnyű itt az élet, és még nehezebb, ha tawahka vagy — majd int, hogy kövessem. A földjei mellett sűrű esőerdő húzódik: egy óráig lihegek a nyomában, mire végre megáll. Felmutat egy fára, mosolyogva megsimogatja, és munkához lát. A machetével függőleges vágásokat ejt a fa törzsén, felkúszik rajta pár métert, és keresztben is bevágja a kérget. A felső részt felfeszegeti ujjaival, és erősen megmarkolva, leugrik a fáról, a tunufa kérge pedig hosszú, kétarasznyi csíkban leválik a törzsről. Lefejti a puha, belső háncsot, gyors és szakszerű mozdulatokkal összehajtja, és mint valami praktikus bevásárlószatyrot, a vállára akasztja. A ruhánakvalóval futólépésben elindul hazafelé. Otthon legnagyobb lánya egyből nekilát beáztatni, lekaparni, végül egy klopfolóhoz hasonló, nagy bunkósbottal addig ütögeti, míg puha, hajlékony, textilszerű anyagot kap. Régen ebből készítették a ruhákat, de ma már csak pár öreg ért hozzá a faluban.

Szöveg: H. „Bedouin” Áron, Fotó: HYPERLINK "http://www.bedouin.hu" www.bedouin.hu

A teljes cikket A Földgömb 2010/5-ös számában olvashatja!