Néhány hete erre haladt a Dakar-rali több száz járműből álló mezőnye, de időméréses versenyfutamot itt nem mertek rendezni.

Felelőtlenség is lett volna, hisz senki sem alkalmazkodott a nagy magassághoz, így éppen csak átrobogtak a Puna de Atacama poros magashegyi terepén, hogy az alacsonyabban fekvő sivatagokban folytassák a versengést. Mi viszont innen csak feljebb mehetünk: előttünk 25 km-rel — ám kézzelfoghatóan közelinek tűnve —, de 2400 m-rel fölöttünk emelkedik a Föld legmagasabb vulkánja, a 6893 m-es Ojos del Salado csúcsa.

Igazi szélsőséges környezetben járunk

E hegyi sivatag évente 100 mm-nél is kevesebb csapadékot kap, a vulkánóriások időnként ugyan behavazódnak, de a hótakaró ma nem hizlal gleccsereket, sőt állandó vízfolyásokat sem táplál az olvadás során. A nedvesség gyorsan elpárolog, így hasznosíthatatlan a növények számára, melyeknek hírmondójuk is alig akad ezen a terepen. Természetesen teljesen lakatlan a vidék. Ivóvizet csak több mint 200 km távolságra lelhetünk… A hóhatár magasabban húzódik, mint maguk a hegyek, minden lejtőt felaprózódott sziklák törmeléke borít, de még 6000 méteren is inkább homokot hord a szél, mint havat. Arcunkat polírozza, az állandó, viharosan erős szélben átpréselődik a síszemüveg szivacsán és persze a sátor szúnyog­hálóján is.

Azon azért érdemes elgondolkodni, hogy milyen szempontból lehet hegyünk magassági listavezető!? Az ecuadori Chimborazo 6267 m-es magasságával pl. minden más földi kiemelkedésnél távolabb van bolygónk középpontjától (mivel az Egyenlítő közelében emelkedik, és a Föld észak-déli irányban kellően lapult, hogy ez a vulkán is rekorder lehessen). A Hawaii-szigetek Mauna Kea óriástűzhányója pedig meghaladja a 9000 méteres magasságot, ám ennek több mint fele az óceán alatt van, hisz e nagy pajzsvulkán a tenger fenekéről emelkedik ki. Ám az Ojos del Salado minden társánál nagyobb tengerszint fölötti magasságot ér el, talpa, alapja viszont 5000 méteren húzódik. Erre a szintre, vagy e fölé próbálunk most terepjáróinkkal fölkapaszkodni: 5220 m-en vár minket egy festői, homokfútta táborhely.

Néhány napja azonban még a chilei vámhivatal sivatagi sorompója zárta el utunkat

Akkora hó- és szélvihar tombolt a környéken, hogy nem engedtek a hegy közelébe. Szíveslátással szállást ajánlottak viszont az utasellenőrző épületben, így az errefelé igen szigorúan vett élelmiszer-egészségügyi és járványügyi nagy átvilágító szerkezet klaviatúráján mustároztuk első hegyi virsliadagjainkat. A gyorsan javuló idő azonban nem hozott hegyi sikereket. Sorban jönnek le a csapatok, lassan két hete senkinek sem sikerült elérnie a vulkán csúcsát. A hírek derékig érő hóról, szélviharról és —30 ºC-nál is keményebb hidegről szólnak. Ám a szél nekünk dolgozik. Most fújjon erősen! Így napról napra szemlátomást vékonyodik a hóborítás. Persze ez a hideg problémáját nem oldja meg, de végül is nem Hévízre jöttünk; a magashegységekben természetes az ilyen alacsony hőmérséklet. Kérdéses azonban, a gázolaj miként dermed, sűrűsödik majd, és az alacsony légnyomáson hogyan alakul a gumiabroncsok feszülése. Sok levegőt nem ereszthetünk ki, ahhoz túl sziklás, éles köves helyenként a terep.

Kezdetben még kétkerék-meghajtással is jól haladunk

A platókon a vastag por alatt nagy hátizsákok lapulnak, de a súly egy része már elfogyott: a kocsinként 200 liternyi ivóvíz felét az akklimatizáció korábbi napjaiban megittuk. Homokos medencék jönnek, egyre magasabbra kapaszkodunk. 5000 m-en kezd levegő után kapkodni a motor, amikor igen mély, puha, süppedős homok borította lépcsőre érünk. Előbb némileg elássuk magunkat, majd kikecmergünk belőle, és az 5200 m-es Atacama-táborig gurulunk. Nem igazán hisszük, hogy néhány nap állás után itt beindulnak majd a járművek...

Elképesztő terep vesz körül

Mintha a Marson járnánk: finomra aprózódott kőtörmelék fedi a tájat, nagyobb, magányos sziklák hevernek szanaszét, kopár sziklafalak magasodnak, homokleplek terpeszkednek. Ráadásul jókora homokfodrok, hosszú dűnemezők is hullámzanak körülöttünk. E fennsíki szintből minden irányban hatalmas, 6000 méternél magasabb vulkáni kúpok emelkednek ki: a Három kereszt, A halott öszvérek hegye, A halál hegye. Szerencsére a mi tűzhányónk neve csak ennyi: A sós vidék szemei. Szemmel is tartjuk a hegyet: kitörésétől ugyan nem kell félni, már vagy egy évezrede szunnyad, ráadásul a nagyobb lávafolyásai és utolsó erősebb robbanásos kitörései kb. 30 ezer éve zajlottak. Eső és mállás híján azonban minden forma rendkívül ép, éles, frissnek tűnő. Mintha csak mostanában kígyóztak volna le a lávaárak a hegyoldalakon, nőtt volna tucatnyi mellékkráter a lejtőkre. A csúcsra tartók időnként kénfeltörések szagát érzik (az egyébként is igencsak ritka levegőben külön nehezítésként 6700-6800 m körül, a felső kráter belsejében haladva). A hóviszonyokat szemléljük. Francia csapat érkezik vissza, 6400 méterig jutottak, túl mély volt a hó. Mások sikertelensége nem kedvetlenít el, az évente 400 próbálkozóból átlagosan 80-an jutnak föl...

A teljes cikket A Földgömb március-áprilisi számában olvashatja!