A Kreml vezetése egy olyan katonai konfliktusba sodorta bele Oroszországot, amelyből egyelőre nem látszik a kiút. Sőt, már szinte általánosnak tekinthető a napi sajtóban az a vélekedés, hogy Ukrajna sorsa nem a katonai erőviszonyok, hanem sokkal inkább Oroszország belső erőviszonyainak, az abban esetlegesen bekövetkező változásoknak a függvénye. Oroszország egyre komolyabb diplomáciai elszigetelődéssel kénytelen szembenézni, ráadásul a gazdasági szankciók hatásai is sokkal mélyebbek, mint amire a Kreml eredetileg számított. A szuverén állam, Ukrajna elleni orosz invázió óriási nemzetközi közfelháborodást váltott ki, így marketing megfontolásokból rengeteg globális márka is elhagyja az orosz piacot. Ebben az írásban Oroszország belső viszonyait vesszük górcső alá földrajzi szempontokból, amely az olvasót segítheti eligazodni a mostani és a jövőbeli hírek áradatában.
Előző írásom ott hagytam abba, hogy bár Oroszország katonai értelemben megnyerheti ezt a konfliktust Ukrajnával szemben, ám a katonai győzelem hosszú távon stratégiai vereséggel fog felérni számára. A háború első két hete után úgy tűnik, hogy nemcsak az ukrán hadsereg, de az ukrán társadalom is makacsul ellenáll az orosz inváziónak. Az invázió ráadásul épp Ukrajna azon felén okozta eddig a legnagyobb pusztítást, amelynek lakossága korábban a leginkább szimpátiával viseltetett Oroszország iránt.
Az orosz hadsereg ukrajnai inváziójának következményeit épp a korábban potenciálisan az oroszbarát ukrán politikai erőkre szavazó, zömmel oroszajkú lakosság szenvedi el a legjobban.
Expanzív nagyhatalom?
Oroszországot többen expanzív nagyhatalomként írják le, amelynek „normális” állapota a területi terjeszkedés. Hogy ezt az állítást és a jelenlegi helyzetet gorcső alá vegyük, érdemes áttekinteki az elmúlt egy évszázad orosz történéseit.
Az orosz hadsereg eddigi ukrajnai szereplése kapcsán kiemelendő, hogy a kudarccal végződő Finnország elleni 1939-es szovjet téli háború, a németekkel szembeni nagy honvédő háború (1941-1945) és a japánok elleni mandzsúriai és szahalini invázió (1945), azaz
a második világháború óta az orosz (szovjet) hadsereg nem került szembe szervezett katonai ellenállással invázió során.
1956-ban a pesti srácokat kellett tankokkal legyőzni,
1968-ban egy puskalövés nélkül szállták meg Csehszlovákiát, sőt 1979-ben az afgán hadsereg sem jelentett komoly ellenállást (a később kibontakozó gerillamozgalommal ellentétben). Csecsenföld vagy épp Grúzia (2008) túl pici volt, a Krímben (2014) vagy épp Szíriában kisebb létszámú, jól felszerelt elit egységekkel is elég volt megjelenni.
Az orosz (szovjet) hadsereg utolsó nagy győzelmét a második világháborúban aratta, akkor, amikor az USA teljes gazdasági potenciáljával mögötte állt.
De ha kitágítjuk az időkeretet, akkor látható, hogy Oroszország a 19. század vége óta, mióta II. Sándor cár uralkodása idején elérte legnagyobb kiterjedését, lényegében válságból-válságba lép. A 19. század második felében még Varsótól Alaszkáig (1867-ig), Finnországtól a törökországi Kars-ig (1878-1917) húzódtak az orosz birodalom határai.
A nagyhatalmakkal folytatott konfrontálódás azóta trendszerűen inkább az ország zsugorodását, mintsem expanzióját eredményezte, pláne amikor Oroszország jelentős szövetséges nélkül kezdett háborúba.
Oroszország utolsó, valamely nagyhatalommal szembeni területi nyereségei – Közép-Ázsia kis népeit nem ide számítva – az Usszuri-vidék (1858), a Karszkaja oblaszty („Nyugat-Örményország”, 1878, ma Törökország) és a Kalinyingrádi oblaszty (Kelet-Poroszország, 1945) illetve Dél-Szahalin és a Kuril-szigetek (Karafuto, 1945) voltak. Az Usszuri-vidéket épp Kínától szerzete meg II. Sándor cár, az utolsó nagy orosz hódító; itt fekszik ma Vlagyivosztok és Habarovszk. Alaszkát azonban alig 10 évvel később már el kellett adni az USA-nak. 1917 után Törökország visszaszerezte Kars városát és annak környékét, illetve ekkor nyerte el függetlenségét Finnország, Lengyelország és a Baltikum is.
A központi hatalmakkal kötött breszt-litovszki (1918), majd a Lengyelországgal aláírt rigai béke (1921) nem csak katasztrofális területi veszteségeket jelentett Oroszország számára, de az Oroszországot akkor irányító bolsevikoknak azt is be kellett látni, hogy az orosz birodalmi nacionalizmussal szakítani kell, ha konszolidálni szeretnék hatalmukat.
Szovjet-Ukrajna és Szovjet-Belarusz létrejötte nem az oroszok nagylelkűségéből fakadt, hanem abból, hogy a bolsevikok felismerték a korabeli hatalmi, geopolitikai realitásokat.
Ukrajna és Belarusz elvileg Oroszországtól független entitásként, Oroszországgal egyenrangú félként hozta létre 1922-ben a Szovjetuniót, illetve annak felbomlását is e három ország mondta ki 1991-ben a belavezsai találkozó során. Ebből kifolyólag Ukrajna és Belarusz 1991-ben nem Oroszországról szakadt le, hanem a Szovjetunióból vált ki, amelynek ha csak papíron is, de maga is alapító tagállama volt. És persze ez a szovjet "papír" szabályozta az 1991-es kiválás jogi kereteit is. Ezt a képet persze árnyalja, hogy mindez lényegét tekintve 1991-ig, a szétválást közvetlenül megelőző időkig csak formalitás volt. Sőt Ukrajnával, vagy Belarusszal szemben Oroszország magát a Szovjetunió jogutódjának tekinti, ezért vállalta át például a teljes szovjet külső adósság-állományt is.
Összegezve tehát, bár Oroszország a legnagyobb kiterjedését a 19. század végén egy több évszázados expanzív politika eredményeként érte el,
az elmúlt bő évszázadban inkább tekinthető egy agonizáló „gyarmatbirodalomnak”,
ahol az orosz nacionalista narratíva még a szóhasználat szintjén is teljesen háttérbe szorult az 1920-as években. Oroszország dezintegrációja bár a Szovjetunióval hosszú időre befagyott, sőt az 1945-ös győzelem miatt a sztálini (és kisebb részben a brezsnyevi) éra jelentős expanzív korszak volt mind a szovjet (orosz) befolyási övezet kiterjesztése, mind a belső oroszosítási törekvések szempontjából, ám a 19. század vége óta tartó hosszú távú trendek tekintetében mégsem az expanzió a meghatározó, legalábbis az expanzió és a válság egyaránt Oroszország „normális” állapotának tekinthető.
Az expanzió 19. század végi megtörése - azon túl, hogy már nem lehetett hová terjeszkedni nagyhatalmakkal való komoly konfrontálódás nélkül - azt is jelentette, hogy a sztálini, hruscsovi és brezsnyevi Szovjetunió és aztán Oroszország csak katonai erővel volt képes fenntartani hatalmát, egyben tartani érdekszféráját.
Az expanzió és az érdekszféra egyben tartása azonban pusztán katonai erővel nem működik. A sikerhez több kell, mint hadsereg; vagy jobb gazdasági kilátások kínálása, vagy valamilyen vonzó ideológiai kovász a nyugati alternatívával szemben.
A 19. század második felében ez volt a pánszlávizmus, a pán-ortodoxia gondolata, amely széles tömegek számára vonzóvá tudta tenni az orosz világot. Gondoljunk csak a török uralom alól felszabadított Bulgáriára, vagy Grúziára és Örményországra. Aztán ott voltak az 1920-as évek szovjet társadalmi modernizációs törekvési is, amelynek keretében jelentősen javult az oroszországi zsidóság, vagy a közép-ázsiai nők helyzete, sőt a korabeli széthulló cári Oroszországban a kommunista ideák valóban a nyugatos világot, a társadalmi haladást szimbolizálták. A sztálini érával azonban az ideológiai kovászt végleg felváltotta a nyers katonai erő, ami egyértelműen a társadalmi-gazdasági és politikai gyengeség jele volt. Mára oda jutottunk, hogy
a putyini orosz világ még az ukrajnai oroszok egy számottevő részének sem igazán vonzó alternatíva.
A dicső múltból táplálkozó orosz nagyhatalmi nacionalizmus jelenleg nehezen eladható Oroszországon kívül. Ezért külföldön inkább a szélsőséges politikai erők támogatására, a zavarkeltésre törekszik csupán az orosz hatalom, mivel széles körben elfogadható alternatívát nem tud a Nyugattal szemben kínálni. Ráadásul a putyini nosztalgia még a Szovjetunió kapcsán is rendkívül szelektív emlékezetű: annak középpontjában abszolút Sztálin, a nagy honvédő háború és az 1945-ös győzelem áll, míg Lenint és a korabeli etnikai politikát előszeretettel kárhoztatja – lásd Putyin 2021-es történelmi esszéjét Ukrajnáról.
Szovjetunió 2.0?
Bár Putyin igen népszerű Oroszországban, az általa fémjelzett, a szovjet romantikát az orosz nacionalizmussal ötvöző világ támogatottsága évről évre zsugorodik, mivel e támogatottság mögött egy gyorsan elöregedő társadalom áll. Oroszországban jelenleg az az idősebb generáció a többség, amely az internet helyett inkább a televízióból tájékozódik, ráadásul a szovjet nagyhatalmiság elveszítésének megélése sem csupán a történelmi múlt számukra. Ez a generáció irányítja jelenleg Oroszországot, élén az idén 70. életévét betöltő Putyinnal.
Ezzel szemben a fiatalok, főleg a 2000 óta született, most katonakorban lévő generációk, bár kisebbségben vannak, alapvetően teljesen másképp gondolkodnak, egy másik világban nőttek föl. Putyin hatalma abból a konszenzusból fakadt körükben, hogy
az évről évre javuló gazdasági helyzetben nem érte meg a fennálló rendszerrel szembeni lázadás.
De ezért a rendszerért azért meghalni sem kívánnak azok a fiatalok, akiknek most épp Ukrajnában kellene győzelemre vinnie az orosz hadsereget.
De az oroszországi demográfiai folyamatoknak van sokkal mélyebb, Oroszország jövője szempontjából kockázatokat rejtő olvasata is. Egy bezárkózó, a szankciók folytán gazdasági válságba kerülő Oroszországból nyilván a nagyvárosokban élő, jellemzően jól képzett fiatalok mennek el. Ők főként az orosz többség tagjai az amúgy soknemzetiségű, és jelentős muzulmán vallású kisebbséggel rendelkező Oroszországban. Hogy ennek mélységét megértsük, ejtsünk pár szót az államalkotó oroszság demográfiai válságáról.
A demográfiai értelemben katasztrófát jelentő 1990-es évek után bár 2000 óta javuló tendenciák mutatkoztak Oroszországban, az kizárólag a Volga-menti és kaukázusi muzulmán népek magasabb természetes szaporulatának, illetve a Közép-Ázsiából érkező szintén muzulmán bevándorlóknak köszönhető.
Az orosz etnikum lélekszáma 2002 és 2010 között 4,9 millió fővel (4,4%-kal) csökkent, miközben az ország teljes lakossága „csak” 2,3 millió fővel (1,6%-kal) zsugorodott a népszámlálási adatok alapján. Hozzá kell tenni azonban, hogy az orosz etnikum aránya úgy csökkent 4,9 millió fővel 2002 és 2010 között, hogy közben az oroszországi ukrán és belarusz kisebbség sokkal jelentősebb arányban zsugorodott ennél. Ennek a felerősödő orosz nacionalista narratíva az oka: 2010-ben már ők is inkább orosznak vallották magukat. Nyolc év alatt az oroszországi ukránság lélekszáma 2,9 millió főről 1,9 millió főre csökkent. Ez a 35%-os csökkenés ráadásul úgy következett be, hogy eközben Ukrajnából nettó bevándorlás volt Oroszországba!
Ennél is árulkodóbb jel a demográfiai válság kapcsán, hogy ha a három keleti szláv nép, az oroszországi oroszok, ukránok és belaruszok együttes lélekszámát tekintjük; az 6,2 millió fővel, 5,4%-kal csökkent Oroszországban, aminél gyorsabb csökkenést csak az oroszországi finnugor népek mutattak.
Ezek ráadásul a békeidő a demográfiai adatai, egy olyan korszaké, ami az utolsó bő fél évszázadban a legkedvezőbb volt gazdasági értelemben Oroszország számára.
Egy bezárkózó, gazdaságilag válságba kerülő Oroszországban a gyermekvállalási hajlandóság is jelentősen visszaesne. Ráadásul a gazdasági krízisek – amellyel most is kénytelen Oroszország szembenézni – korábban mindig felszínre hozták az etnikai és vallási ellentéteket is.
Ha ránézünk Oroszország etnikai térképére, akkor világos, hogy ezek az etnikai feszültségek egyrészt a Kaukázus-vidékén, a déli peremterületen (pl. Csecsenföld, Dagesztán), másrészt az ország közepén, a Volga-vidéken fekvő Tatárföldön és környékén jelentkezhetnek. Az 1990-es években Tatárföld is elmozdult a szuverenitás felé, amit csak a putyini érában tudtak végül politikai és gazdasági eszközökkel konszolidálni. Sőt a csecsenföldi béke is lényegében a gazdasági konszolidáció, illetve a csecseneket irányító klánok Putyinnal kötött személyes kompromisszumának eredménye.
Térképen: Oroszország etnikai viszonyai a 2010-es népszámlálás alapján. Halvány sárgával a ritkán lakott térségek, halvány pirossal pedig az orosz etnikai tér van feltüntetve.
Térkép készítője: Bottlik Zsolt, ELTE Etnikai- és Vallásföldrajzi Műhely (evfm.elte.hu), illetve Szám-Tér-Kép (szamterkep.hu).
Bár a Kaukázusban lévő autonóm köztársaságok és az ázsiai országrészen fekvő Tuva kivételével az autonóm köztársaságokban a helyi „államalkotó” etnikai kisebbség aránya általában 25-50% között mozog, az orosz többség csupán az adott köztársaság sokszor túlméretezett, a szovjet időszakban mesterségesen felduzzasztott fővárosában van jelen. Ezzel szemben a falvak,
a vidék lakosságában az adott autonóm köztársaságot alkotó etnikai kisebbség jelenti az abszolút többséget.
Tatárföldön és környékén lényegében már ma is kettészakad az orosz etnikai tér; van egy a Volgától nyugatra, illetve az Uráltól keletre kezdődő orosz etnikai térrész. Délre a ritkán lakott kazah sztyeppék, északra pedig a szintén ritkán lakott tajga és tundra fekszik.
Az etnikai viszonyok és a demográfiai tendenciák nagyon erősen az orosz nacionalista nagyhatalmi narratíva és expanzió ellen dolgoznak.
A gazdasági és diplomáciai elszigetelődés ezen kockázatokat ráadásul jelentősen felerősítheti, ami még egy magába zárkózó, a belső lázadásokat keményen letörő és megtorló "Szovjetunió 2.0" esetén is óriási kockázatot jelentene.
Ráadásul az Ukrajna elleni orosz invázió komoly centrifugális folyamatokat indíthat el a tágabb posztszovjet térségben, ahogy ennek csíráit már láthatjuk Moldova, Grúzia, Azerbajdzsán, sőt Kazahsztán esetében is. Az orosz világ csupán az Oroszországgal közvetlenül nem határos Kirgizisztán, Tádzsikisztán és különösen Örményország számára perspektivikus hosszabb távon. Az előbbi két rendkívül szegény ország elsősorban az Oroszországgal való gazdasági együttműködésből és ezáltal a kínai expanzió ellensúlyozásából profitálhat. Örményország számára pedig az orosz jelenlét katonai értelemben a túlélés záloga a török-azeri harapófogóban.
Na de akkor ki van a spájzban?
Sokat hallhatunk, olvashatunk arról, hogy kinek és miért állt érdekében a 2022. február 24-én hajnalban megindított orosz invázió, vagy annak kiprovokálása. Ezek persze nem tényszerű ismeretek; némi jóindulattal összeesküvés-elmélet helyett talán nehezen bizonyítható feltételezéseknek nevezhetnénk őket. Egy dolgot tudunk csak: az ukrajnai orosz invázió megindítását egy szűk hatalmi elit döntötte el a Kremlben.
Az invázió következtében előállt új helyzetben azonban kétségtelen, hogy
az egyes nagyhatalmak saját érdekeiknél fogva a presztízs- és a gazdasági veszteség minimalizálásra, illetve a konfliktusból esetlegesen számukra adódó politikai, geopolitikai és gazdasági nyereségek maximalizálására törekszenek.
Az előző írásban már szóltam Kína változó hozzáállásáról és Oroszországhoz fűződő érdekeiről. Arról is említést tettem, hogy Oroszország sokkal könnyebben élhet túl egy teljes gazdasági-politikai elszigetelődést, mint Kína, mivel sokkal kevésbé integrált a világgazdaságba. Oroszország "hozzá van szokva" akár az önellátáshoz is, a kínaival ellentétben az orosz rendszer fennmaradásának nem alapvető feltétele a világgazdaságba integráltság. Oroszország nyersanyag exportőr, és technológia importőr, így gazdasági értelemben a világnak rövid távon legalábbis nagyobb szüksége van rá. Az persze feltételezhető, hogy egyes szereplők vélhetően a Putyin utáni korszakra is készülnek. Sőt, én is hangzatos címet próbáltam adni ennek az esszének, de
a címben feltett - az előbbiek alapján az olvasó számára talán már kevésbé önellentmondásos - kérdés megválaszolása a várható pürrhoszi győzelem kapcsán egyelőre nem lenne több, mint kristálygömbből jóslás.
Az azonban már most kirajzolódik az itt összefoglalt belső demográfiai és etnikai törésvonalak és feszültségek ismeretében, hogy
a Kreml vezetése meggondolatlanul nagy kockázatnak tette ki az elmúlt két évtizedben gazdaságilag lassan magára találó Oroszországot az ukrajnai invázió megindításával, amely egy óriási stratégiai hiba volt és jelen állás szerint lényegében lenullázta a posztszovjet átalakulás eredményeit.
Így tehát azok a sajtóban egyre többször hangozatott feltételezések sem minden alapot nélkülözők, miszerint e veszély felismerése az orosz elitet lépéskényszerbe hozhatja a Kreml jelenlegi vezetésével szemben, másrészt egy hatalmi összeomlás Moszkvában akár a mai formájában ismert Oroszország végét is jelentheti.
