Az ukrajnai orosz invázió kezdetének eseményei alapján mára világossá vált, hogy a Kreml stratégái egy rövid, gyors akcióra készültek. Február 24-én hajnalban egy nagyon rövid légitámadás-sorozat után azonnal elkezdtek benyomulni Ukrajnába. Vélhetően egyrészt akkor még nem akartak nagyobb számú polgári áldozatot elhúzódó légicsapásokkal, másrészt a 2014-es kelet-ukrajnai forgatókönyv megismétlődésére számítottak, amikor az ukrán katonák tömegével dezertáltak és egy puskalövés nélkül feladták a Krímet.

Ukrajna azonban Putyin torkán akadt, mind a 2014 óta eltelt idő, mind a terep, mind Ukrajna méretbeli dimenziói ellene dolgoztak.

Ezeket a tényezőket veszem sorra ebben az írásban a geográfus látásmódjával, ami a napi sajtóban megjelenő katonai, geopolitikai és gazdasági elemzésekhez nyújthat háttérismereteket az olvasó számára.

A végtelen Tavrijai-sztyeppén. Itt nem ütköztek sem komolyabb földrajzi akadályba, sem komolyabb településbe az első száz kilométeren az előrenyomuló orosz seregek.

Kép: Karácsonyi Dávid

A dimenziók

A Donbaszban változó intenzitással 2014 óta zajló összecsapások is nagyságrendekkel meghaladták már az összes többi posztszovjet konfliktus – Hegyi-Karabah, Dél-Oszétia, Abházia, Transznisztria – együttes méretét. Azonban a február 24-én teljes Ukrajnára kiterjesztett orosz háború kapcsán kijelenthető, hogy

Ukrajna a legnépesebb ország a világon, amely ellen katonai inváziót indítottak 1991 óta, népesebb, mint Irak vagy Afganisztán.

Az orosz-ukrán konfliktus méreteiből fakadóan is jócskán túlmutat a posztszovjet térség határain, a globális világrendre van hatással.

Táblázat: 1991 utáni katonai konfliktusok az érintett országok népességszám-mérete szerint

Forrás: saját összeállítás

Hogy egyértelmű legyen: Oroszország után Ukrajna rendelkezik a legnagyobb területtel az európai kontinensen, Magyarországnál több mint hatszor nagyobb. Ukrajnát több mint 40 millió ember lakja, ez egy Spanyolország vagy Lengyelország népességű ország. Mindez rámutat a jelenlegi konfliktus őrületes dimenzióira, ami az érintett népesség számát tekintve kétszeresen meghaladja az 1990-es években zajló délszláv háborút, arról nem is beszélve, hogy az 1999-es NATO bombázás – amely nem járt szárazföldi invázióval – csupán Szerbia, Koszovó és Montenegró területére terjedt ki. Azon a területen, ahol Oroszország jelenleg harci cselekményeket folytat, az Atlanti-óceántól az Urálig terjedő kontinensünk teljes lakosságának 5-6%-a él!

Mindez előrevetíti, hogy milyen következményekkel kell számolnunk mind a menekültek számát mind a geopolitikai folyamatokat tekintve.

Az invázió első 5-6 napja alatt már 100 ezer menekült lépte át csak a magyar határt, köztük sokan Kárpátaljáról érkeztek, magyarok. És ez csak Magyarország, amely az Ukrajnából menekülők töredékét fogadja. A 2015-ös európai migrációs válsághoz képest most nagyságrendekkel több ember befogadásáról kell sürgősen gondoskodnunk. Ez főként a visegrádi országokat érinti, mivel mi, magyarok, lengyelek, csehek, szlovákok ezer szállal kötődünk Ukrajna lakóihoz, akik már a mostani háború előtt is sokszor épp hozzánk érkeztek vagy a nemzeti összetartozásból fakadó rokoni, testvéri kapcsolatok miatt, mint például a kárpátaljai magyarok, vagy épp munkavállalási céllal.

Kijev, a keletiszláv kultúra fellegvára utoljára a második világháború idején élt ált barbár ostromot.

Fotó: Karácsonyi Dávid

De a jelenlegi konfliktusnak van egy másik, drámai aspektusa is:

Kijev méretű várost a második világháború óta nem ostromolt inváziós haderő kontinensünkön,

de a klasszikus katonai ostromon legutóbb átesett és rengeteget szenvedett Moszul és Aleppó is eltörpül a 3 milliós Kijevhez képest.

Táblázat: 1991 utáni katonai konfliktusok során ostromlott vagy bombázott legnagyobb városok

Forrás: saját összeállítás

El sem tudjuk képzelni, hogy ez a már most zajló ostrom milyen további óriási pusztítással és mekkora emberáldozattal járhat. Modern európai nagyváros, modern nagyvárosi infrastruktúra ilyen helyzetet még nem élt át! Kijevben és Harkivban a történelemben először kell élesben tesztelniük a szovjet időszakban kiépített óvóhelyeket, többek között a metróállomásokon. Kijev tele van magasabb épületekkel, a városban felhőkarcolókból (100 méternél magasabb épületekből) legalább két tucatnyi van, köztük a 2013-ban átadott 160 méter magas Gulliver! A másik ostromlott város, Harkiv lakosságszáma is másfél millió – nagyobb, mint Prága, majdnem akkora, mint Bécs!

Az orosz (szovjet) hadsereg utoljára 1945-ben ostromolt Kijev méretű nagyvárost – az Berlin volt.

Feltűnő az is, hogy a megszálló orosz katonák egyáltalán nem néznek ki olyan profin, mint akiket a Krímben láthattunk 8 évvel ezelőtt. Az oroszok egyszerűen túlterjeszkedtek, Ukrajna túl nagy. A Krímet még el lehetett foglalni profin felszerelt elit egységekkel, de itt már mindenféle katonát be kellett vetni, mindenféle járművekkel. Ráadásul valószínűleg több orosz elit egység például épp Szíriában lehet.

A fogadtatás

Az ukrajnai lakosság láthatóan nem virágesővel fogadja az orosz hadsereget. Az inváziós erők már a határ közelében, teljesen orosz ajkú, számottevő orosz etnikai kisebbséggel bíró városokban is komoly ellenállásba ütköztek, így az orosz erők sokszor inkább a városok megkerüléséről és bekerítéséről döntenek. Az invázió kezdetén meglepő volt számomra, hogy már az orosz határtól alig pár kilométerre fekvő majd 300 ezres Szumiban is komoly városi harcok bontakoztak ki,

a zömmel orosz ajkú Harkivot sem tudták menetből bevenni az oroszok.

Pedig Harkiv száz éve, a polgárháború idején még épp a Moszkva-barát bolsevik hatalom központja volt, 1934-ig nem is Kijev, hanem Harkiv volt Ukrajna fővárosa.

A Derzsprom épülete Harkivban. A 1920-as évek szovjet konstuktivista építészetének egy ikonja. Ezt sem kímélik az orosz rakéták.

Kép: Karácsonyi Dávid

Nyugat-Ukrajna (Galícia, Lemberg és környéke) lakóinak szívós ellenállását és oroszellenességét senki nem vonta kétségbe. A már akkoriban fasisztáknak, náciknak titulált nyugat-ukránok először a német, majd 1944-től egy évtizeden át a szovjet megszállókkal szemben folytattak brutális partizánháborút mindenféle nyugati utánpótlás nélkül, amit a szovjetek csak Sztálin halála után, és több mint egy millió nyugat-ukrán deportálásával tudtak csak letörni.

De a most bevonuló oroszok nemhogy Nyugat-Ukrajnában, de már a határt átlépve az első falvakban, városokban is masszív ellenállással szembesültek, olyan településeken, ahol mindenki oroszul beszél és ezer szállal kötődik a határ túloldalához is.

Az Azovi-tenger partján fekvő teljesen orosz ajkú Berdjanszkot ugyan megszállták az oroszok, de a helyi lakosság folyamatosan tüntet ellenük. Drámai felvételek keringenek az interneten arról, ahogy a helyi civilek vagy a testükkel akadályozzák meg a tankhadoszlopok közlekedését, vagy a fegyveres orosz katonáknak mondják: „mi is oroszok vagyunk, mint ti, de ez itt Ukrajna, itt születtünk, ez a mi hazánk, ti pedig megszállók vagytok, menjetek haza!”

A térkép a 2001-es ukrajnai népszámlálás alapján mutatja az orosz nyelvhasználat arányát. Látható, hogy az orosz hadsereg már olyan teljesen oroszajkú városokban, mint a Krímtől északra fekvő Melitopol, vagy Berdjanszk is a lakosság ellenállásával találkozik. Harkiv is ellenáll, pedig Kijevvel ellentétben az egy oroszajkú város.

Szerkesztette: Karácsonyi Dávid

Az ukrajnai lakosság ellenállása – anyanyelvtől függetlenül – méreteiben jóval nagyobb, jelentősebb és intenzívebb annál, mint amire a Nyugat, vagy a Kreml vezető politikusai számítottak.

Ráadásul az ukrajnai oroszajkú népesség ilyen fokú ellenállásának óriási pszichológiai hatása van az oroszországi lakosság és az orosz katonák moráljára is. Gondoljunk bele, hogy itt azonos a nyelv, így nulla az információs veszteség a kommunikáció során, azaz az ukrajnai lakosok üzenetei egy az egyben átjutnak – így nagyon nehéz a Kreml számára démonizálni az ukrán ellenállókat. Az orosz és az ukrán nép közötti kapcsolat nem csak kulturális és etnikai gyökerű, de a legtöbb esetben rokoni szálakat is jelent:

szinte nincs olyan ukrajnai, akinek ne lenne moszkvai rokona és fordítva. Ez még inkább megkönnyíti az információk áramlását.

Az Azovsztál bejárata Mariupolban, 2006-ban. Hiába az orosz nyelv, hiába a sarló-kalapács, Mariupol ellenáll.

Kép: Karácsonyi Dávid

Emiatt nem csoda, hogy háborúellenes tüntetések zajlanak nemcsak Oroszország több nagyvárosában, de a két éve brutálisan megtört Belaruszban is. Tegnap olvastam a hírt, hogy már majdnem 700 orosz geográfus vagy a geográfiához kötődő egyetemi oktató, kutató emelte fel a szavát egy petícióban az ukrajnai háború ellen.

Míg az ukránok mindenre készek a hazájukért, nagyon-nagyon látszik az is, az egyszerű orosz katonák nem akarnak meghalni Putyinért.

Van ugyan egy általános orosz sértődöttség a Szovjetunió széthullása miatt, de a demográfia nagyon világosan ez ellen dolgozik Oroszországban. Már több mint 30 év eltelt azóta, hogy a 70 évig fennálló Szovjetunió darabjaira hullott. Akik megélték, megtapasztalták a Szovjetunió széthullását, vagy a nehéz 1990-es éveket akár gyerekként, akár fiatalemberként, azok ma már 40–50 év felettiek, azaz nem katonakorúak. Putyin idén lesz 70 éves!

Lehet, hogy Putyinnak nagy a támogatottsága Oroszországban, de ők az idősebb generációkból kerülnek ki, Ukrajnában viszont nem őket küldik harcolni, hanem zömmel olyan fiatalokat, akik már az 1990-es évek végén, a 2000-es évek elején születtek.

Nekik már nincs élményük a Szovjetunióról, vagy a nehéz 90-es évekről, és bár talán elhisznek mindent, amit a Kreml mond, nekik Ukrajna már egy másik ország. Sőt! Putyin rendszer ide, vagy oda, egy olyan világban nőttek föl, ahol már természetes a sarki MacDonalds létezése is, hogy el lehet menni a török Riviérára, vagy Egyiptomba nyaralni. Egyszóval, egy jobb világban nőttek fel, mint azok a generációk, akik megélték a Szovjetunió széthullása körüli nehéz időket és az azzal járó traumát, és a szankciókat, a háborút látva most megrettentek.

A háborúba küldött orosz fiatalok ugyan nem nagyon akarnak lázadni Putyin rendszere ellen, de meghalni sem akarnak érte, vagy az egykor volt Szovjetunió lázálmáért.

És a rend kedvéért még egy tényezőt ki kell emelni, ám ennek részleteiről máshol is bővel olvashatunk: Európa, az európai politikusok és emberek rég nem látott összefogással és keménységgel válaszoltak az orosz invázióra.

Elhagyott ház a csernobili övezetben - itt nem volt, aki ellenálljon.

Kép: Karácsonyi Dávid

A terep

Az orosz hadsereg délen ugyan látványos területeket foglalt el a háború első napjaiban, de a Kijev felé törő egységek csupán a lakatlan csernobili övezetet tudták elfoglalni, és azon keresztül áttörni, míg Csernyihiv környékén elakadtak. A Kijevtől északkeletre elterülő vidék, Csernyihiv és Szumi környéke, ahol masszív ellenállás bontakozott ki, az ún. Sziverscsina része, ami egy sűrű aprófalvas, erdőkkel szabdalt vidéket jelent. Ha a lakosság ezen a vidéken ellenáll a megszállóknak, akkor elképesztően nehéz előrenyomulni, mert minden falu, minden útkereszteződés egy potenciális rajtaütési hely lehet.

A második világháború idején ez a vidék a szomszédos orosz és belarusz területekkel a szovjet partizánmozgalom fő működési területe volt, akikkel már a nácik sem bírtak. Ezzel szemben

a délen elfoglalt látványos méretű területek valójában Ukrajna legritkábban lakott vidékei.

Nem csak az orosz hadigépezet akadt el ezen a vidéken, Kijevtől északra...

Kép: Karácsonyi Dávid

Ez a Tavrijai-sztyeppe nyílt, erdőtlen terepe, ahol a népsűrűség alig éri el a 10 fő/km²-t, ráadásul a lakosság egy-egy nagyobb koncentrált településen, városban él, nem aprófalvakban szétszórva. Gépesített egységekkel gyorsan lehet itt előrenyomulni, látványos nagyságú területeket elfoglalni, ahol a helyi lakosság kis számából adódóan is jóval könnyebb helyzetben vannak az oroszok. Ez alapján semmi meglepő nincs abban, hogy itt az orosz hadsereg egy nap alatt elérte a Dnyeper vonalát és csak Herszonban, Kahovkávban és Melitopolban ütköztek ellenállásba: ezek az első nagyobb települések a Krímtől északra, nagyjából 100 km-nyi előrenyomulás után.

Míg a 300 ezer lakosú Herszont meg tudták kerülni, mivel a főút is kikerüli azt, a félmilliós Mikolajivon már át kell törniük, ha el akarnak jutni az onnan még 150 km-re fekvő Odeszába. Ez a 150 km azonban nem lesz könnyű, hisz itt húzódnak Ukrajna nagy limány-öblei, a Balaton-méretű, a tengertől a szárazföldbe mélyen benyúló hosszú lagúnarendszerek, amelyek szintén a védőket segíthetik.

Az orosz hadvezetés láthatóan taktikát is váltott az elmúlt napokban és már kimondottan Kijevre és Harkivra koncentrál.

Bár hosszú az út odáig, lassan Odesza is célkeresztbe kerül. Ez Ukrajna legnagyobb tengeri kijárata.

Kép: Karácsonyi Dávid

Mi következik mindebből?

Mára világossá vált, hogy Ukrajna valódi dimenzióit, lakosainak kitartását az oroszok meglepő módon maguk is alábecsülték. Ukrajna – mint látható – egyáltalán nem kis falat, még az orosz hadseregnek sem. Ezért gondolkodott korábban mindenki úgy, hogy az orosz vezetés csak blöfföl az invázió kapcsán, hiszen a Kreml csupán a háborús fenyegetéssel, a Donbaszon keresztül is sakkban tudta volna tartani Ukrajnát. Sőt, sokkal inkább úgy, mint nyílt háborúval.

Miért döntöttek mégis az invázió mellett Putyinék?

Itt a legtöbben az orosz expanziós hagyományokat, a múltbéli terjeszkedő politikát emelik ki. A Kreml vezetését vélhetően a tavalyi afganisztáni amerikai fiaskó, az afgán hadsereg gyors elpárolgása is felbátorította Ukrajna kapcsán, ám a kép szerintem ennél összetettebb.

Kína is sokáig kiállt a Kreml döntése mellett. Peking és Moszkva az elmúlt években látványosan közeledett egymáshoz, ami ugyan megrémítette a nyugati vezetőket, ám Kínának Oroszországhoz képest merőben eltérő a gazdaságföldrajzi helyzete és ebből fakadóan az érdekei is. Peking nem ingyen támogatta a Kreml ambícióit.

Egyrészt tesztelni akarták, hogy a világ mit szól az invázióhoz, mi várható, ha esetleg Tajvan kapcsán hasonló lépésben gondolkodnának. (Megjegyzés: pláne a mostani tapasztalatok alapján a Tajvan elleni kínai katonai inváziót közép és hosszabb távon is kizárhatjuk.) Másrészt a kínai gazdaságnak óriási szüksége van nyersanyagokra, amit egy gazdaságilag és diplomáciailag elszigetelt, nekik kiszolgáltatott Oroszországtól jócskán a világpiaci ár alatt kaphatnak meg. De az utóbbi időben az is világossá vált, hogy Kína igyekszik az ukrajnai orosz inváziótól és az orosz állásponttól egyre távolabb helyezkedni,

Peking már igyekszik elkerülni, hogy a Kreml fiaskója ráégjen Kínára is.

Ennek az az oka, hogy míg Oroszország hatalmas nyersanyagkészletei révén a világgazdaságtól elszigetelve is hosszabb ideig túl tud élni, ha nagy véráldozatok árán, de működőképes tud maradni (amit a Kreml vezetői vélhetően többé-kevésbé be is áraztak előre), addig a kínai rendszer fennmaradásának, túlélésének záloga épp a világgazdaság vérkeringésébe való minél szorosabb bekapcsolódás. Ebből fakad, hogy míg Oroszország a Nyugattal szemben egy gyorsan eszkalálódó hidegháborús konfrontációban kezdett, aminek indokaként a NATO katonai expanzióját nevezte meg, addig Kínával szemben épp a Nyugat használt hasonló retorikát az elmúlt években, ráadásul épp Kína növekvő gazdasági expanziójától tartva.

Európa legnagyobb atomerőműve, a 6000 MW-os zaporizzsjai atomerőmű is célkeresztben van. A világtörténelemben eddig csak a délszláv háború idején fordult elő, hogy működő atomerőmű konfliktuszónába kerül - Szlovéniában, rövid időre. Ukrajnában négy nagy működő atomerőmű is van Csernobilon kívül. A nukleáris végzet veszélye kétség kívül ott lebeg mindannyiunk gondolataiban...

Kép: Karácsonyi Dávid

Putyin szerint azért volt szükség az invázióra, mert az ukrajnai helyzet egzisztenciális veszélyt jelent Oroszországra.

Ma már világos, hogy ez az egzisztenciális veszély őt, és a körülötte lévő hatalmi elitet érinti igazán.

A Navalnij nevéhez köthető tavalyi oroszországi tüntetéshullám is megíjeszthette a Kreml vezetőit, amit ők alapvetően a Nyugat expanziós kísérleteként értelmeztek az ún. színes forradalmakhoz hasonlóan.

Oroszország 20. századi társadalmi-gazdasági fejlődésében épp az ukrajnai invázióhoz hasonló elbizakodott, elkalkulált és elhúzódó háborúk okoztak óriási töréseket. A japánokkal szembeni 1905-ös csuzimai vereség után forradalom tört ki Péterváron. Az első világháború a cári Oroszország, míg Afganisztán a Szovjetunió végét jelentette. Az 1939-es finnországi fiaskó pedig csak azért nem ingatta meg Sztálint, mert az valójában a második világháború utólag kevésbé jelentős hadszíntere volt.

Jó kérdés, hogy mi jön most?

Hosszú agónia Oroszországban, vagy palotaforradalom a Kremlben? Esetleg Putyin hatalma valahogy túléli ezt az óriási kudarcot? Netalán a sarokba szorított ember szcenáriója következik? Ebbe bele sem merek gondolni. Most egy dolog tűnik csak biztosnak:

Oroszország veresége már most garantált. De hogy Ukrajna győzni fog-e valaha, az egyelőre igencsak kétséges.

A cikk végén szeretnék szólni azokról a kollégáimról, barátaimról, akik most ott vannak Kijevben, ebben háborús pokolban. Szerhij, Kosztya, Grigorij, minden nap gondolok rátok és a többiekre!