A koronavírus pandémia közepette rengeteg szó esik az ún. nedves piacokról, mivel a Kínában fekvő Vuhan egyik ilyen piacát tekintik a mostani járvány kiindulópontjának. De valóban a sajátos kínai gasztronómiai tekinthető-e a főbűnösnek a mostani krízisben, illetve valóban óriási kockázatot jelentenek-e ezek a nedves piacok az emberiség számára? A kérdés körüljárására a katasztrófa-tudományban kibontakozó „társadalmi sebezhetőség” iskola kínál egy alternatív megközelítést.
A jelenlegi fősodrú felfogás szerint a koronavírus-katasztrófa oka a különleges állatok fogyasztásának szokásában, illetve a nedves piacok alacsony higiéniai viszonyaiban keresendő. Kétségkívül tény, hogy a különleges állatok fogyasztása – egyfajta furcsa hóbortként – fénykorát éli Kínában, és óriási profitot termel a kínai vadkapitalizmus körülményei között. Mivel e feltételek és körülmények között ugrott át a koronavírus állatról emberre, így teljesen érthető a nedves piacok bezárását követelő általános társadalmi igény. De valóban megoldást jelentene ez a problémára?
A különleges állatok fogyasztásának szokása régebbi, mint maga a homo sapiens. Egy sor bennszülött civilizáció fogyaszt férgeket, gyíkokat és más vadon élő állatokat Ausztráliától Amazónia dzsungeléig, sőt a pestistől az eboláig az emberi betegségek jó része az állatvilágból, az állatok elfogyasztásából, háziasításából, a velük való együttélésből származik, tehát egy-egy vírus állatról emberbe vándorlása nem új és legfőképp nem váratlan jelenség.
Miért épp akkor, miért épp ott, miért épp azokra sújt le egy katasztrófa?
A mostani katasztrófában a nedves piacok és a különleges állatok fogyasztásának szokása csak a jéghegy csúcsát jelentik, a katasztrófa valódi okai jóval mélyebbek. A kérdés megértéséhez hívjuk segítségül a társadalmi sebezhetőség (social vulnerability) megközelítést! A katasztrófák tudományos vizsgálatában rég meghaladott az a felfogás, hogy egy-egy ilyen esemény valamiféle „isteni csapás”, a „földanya büntetése”, ab ovo véletlenszerű, előre nem látható, előre nem jelezhető dolog lenne.
A katasztrófa-kutatók egy jelentős része (akik a társadalmi sebezhetőség iskolájához tartoznak) ráadásul még azt is elveti, hogy a katasztrófák rendkívüli helyzetek, a társadalom normális működését meggátoló dolgok lennének, mert ez azt feltételezné, hogy amúgy, ha nincs katasztrófa, akkor minden tökéletes a világban.Ez nyilvánvalóan nem igaz.
Ezen iskola képviselőinek álláspontja szerint egy-egy katasztrófa mögött mindig megtaláljuk a válaszokat, miért ott, miért akkor, miért úgy vált áldozattá valaki vagy valamelyik társadalmi csoport, közösség. Szerintük a katasztrófák bekövetkeztének kizárólag társadalmi okai vannak, ahol egy ún. kiváltó esemény (triggering event), amely lehet például egy hurrikán vagy földrengés, esetünkben pedig a koronavírus állatról emberbe ugrása, felszínre hoz egy sor olyan velünk létező, a hatalmi, társadalmi, gazdasági erőviszonyok által generált csoport-sebezhetőséget, amelyek valójában felelősek az áldozatokért, a károkért és így összességében a katasztrófáért.
E felfogás szerint tehát egy-egy katasztrófa nem véletlenszerű, előre nem látható csapás vagy büntetés, hanem társadalmunk normális működéséből fakadó, annak belső ellentmondásaiba mélyen beleágyazott jelenség.
Egy érzékletes példával élve e szemlélet szerint senkinek nem esik csak úgy a tégla az utcán a fejére. Ez azokkal történhet meg nagyobb statisztikai valószínűséggel, akik szegények, hiszen ők laknak rosszul karbantartott házakban. Gondoljunk csak arra, hogy szélvihar esetén egy VIII. kerületi rossz állapotú bérház roma lakójának fejére mennyivel nagyobb eséllyel eshet a tégla, mint egy újonnan átadott agglomerációs lakóparkban élő, módosabb nem roma származású ember fejére. A szélvihar szempontjából tehát a roma lakosság társadalmi sebezhetősége sokkal nagyobb, mint a nem romáké. E szemléletmód szerint az áldozatok nagyobb számáért és így végső soron a katasztrófáért tehát nem a kiváltó esemény, azaz a szélvihar, hanem a roma és nem roma lakosság közötti társadalmi szakadék a felelős.
Jelen eset
A vírusok oda-vissza jártak eddig is emberről-állatra, függetlenül a nedves piacok létezésétől, hiszen maga a homo sapiens is biológiai lény, a természet része. Ahogy a középkorban a mongol hódítás segítette a pestis útját Európába, úgy korunk extrém szintű globális „összekapcsoltsága”, esetünkben főként a tömegturizmus segíthette, hogy a koronavírus a világ minden szegletébe gyorsan eljusson. Ez alapján triviális, hogy a középkori pestisjárványban a tatár hódítás (pontosabban a pestises hullák bejuttatása az ostromlott Kaffa városába) csak egy kiváltó esemény volt, az ebből kibontakozó katasztrófa fő okozója a rendkívül rossz higiéniai körülmények és a tudáshiány voltak.
A középkorhoz, vagy az első világháború káoszához hasonlóan, amikor a spanyolnátha-járvány kitört, most is megvannak a koronavírus-katasztrófa mögöttes okai, amelyek a társadalmi-politikai viszonyrendszerekben és erőviszonyokban keresendők. Például a hidegháború vége óta tartó jelenség a nemzetközi politikai-diplomáciai rendszerek erodálódása, gyengülése, aminek következtében megbomlott a bizalom az ENSZ-ben. Az ENSZ egészségügyre szakosított világszervezete, a kínai-amerikai nagyhatalmi erőfitogtatás terepévé váló WHO így képtelen volt időben figyelmeztetni a világot és hatékonyan reagálni a vírus jelentette kihívásokra.
A kiváltó esemény (a vírus emberre ugrása a vuhani piacon) felszínre hozta tehát, hogy milyen katasztrófát tud okozni a bomló nemzetközi diplomáciai rendszer.
De menjünk ennél tovább!
A posztkolonializmus árnya
A nyugati világ, és annak közvéleménye – nem kis mértékben a posztkolonialista felfogásból fakadóan – először kínai, ázsiai problémaként látta, láttatta a koronavírust, amely csak a tisztátlan, zsúfolt ázsiai nagyvárosok sajátossága és jó eséllyel nem fog átterjedni máshová. Ebben nagy szerepe volt annak is, hogy a koronavírus előző verziója a SARS járvány idején csak Kelet-Ázsiát érintette, így az ottani országok előnyben voltak a tapasztalatok és a felkészültség terén.
Aztán a vírus először kiütötte Olaszország gazdaságilag legfejlettebb régióját, a Pó-alföldet, majd gyorsan felkúszott az alpesi síterepekre, onnan pedig szerte egész Európába, hisz a helyi hatóságok – ázsiai országokkal szembeni felkészületlenségük és tapasztalatlanságuk miatt – a csúcsszezon idején vonakodtak bezáratni a sípályákat.
Laposítsuk a görbét!
Ennél is sokkal nagyobb probléma azonban, hogy a „kisebb állam” koncepciójának keretében sok európai ország kormányzata kihátrált az elmúlt évtizedekben az egészségügyi rendszer tetemes fenntartási költségeiből, privatizálta egészségügyi és szociális ellátórendszerét, amely most képtelen megküzdeni a koronavírus okozta kihívásokkal.
Az ebből fakadó politikai felelősséget pedig a legkönnyebb áttolni a lakosságra az egészségügyből átvett, leegyszerűsítő, az emberek által könnyen befogadható „laposítsuk a görbét” szlogennel. Ez hasonló ahhoz, mint amikor a műanyag csomagolást gyártó amerikai vállalatok az 1970-es években óriási pénzeket öltek a „ne szemetelj” kampányokba, mintha a szeméthegyekért nem az azt legyártó és abból profitáló műanyagipari lobbi lett volna elsősorban felelős.
Nem egyenlően osztott csapás
Egyáltalán nem véletlen, hogy néhány fejlettebb egészségügyi ellátással rendelkező ország (pl. Németország, Japán, Tajvan) könnyebben állja a sarat. Ezekben az országokban nem csak elegendő kapacitás áll rendelkezésre a pandémia kezelésére, de az eleve jobb és mindenki számára elérhető egészségügyi ellátás miatt a lakosság kisebb arányban szenved krónikus betegségektől, és így kisebb valószínűséggel válik a pandémia áldozatává.
Ezzel szemben az USA nem mindenki által elérhető egészségügyi rendszere eleve kódolta, hogy a vírus óriási pusztítást fog okozni a szegényebb, zsúfolt nagyvárosi körülmények között élő fekete közösség soraiban. Az USA fekete közösségeinek tagjai minden katasztrófa idején nagyobb valószínűséggel válnak áldozattá, ám ezzel a jelenséggel a tudományos közvélemény csak a Katrina hurrikán (2005) után kezdett széles körben foglalkozni. Mint ismert, a Katrina hurrikán New Orleans mélyebben fekvő, árvízveszélyes, ezért olcsóbb lakásokat kínáló, szegények, főként feketék által lakott negyedeiben okozta a legsúlyosabb károkat és szedte a legtöbb áldozatot.
A katasztrófa-szakirodalomban alaposan feltárt jelenség az idős generációk magasabb csoport-sebezhetősége is.
Például a Japánra lesújtó 2011-es szökőár, vagy a második világháborús szőnyegbombázások azokon a településeken követelték a több áldozatot, ahol magasabb volt az idősek aránya, hisz ők kisebb valószínűséggel tudták elérni a munkahelyek és iskolák közelében kialakított óvóhelyeket korlátozott mozgékonyságukból fakadóan. A koronavírus is nagyobb arányban sújtja az idősebb népességet, ám ennek nem csak biológiai okai vannak. Az idősek egy jó része zsúfolt és alulfinanszírozott idősotthonokba kényszerül, ahol a fertőzésnek jobban ki van téve. A tömegturizmus jelentős szegmensét alkotó, a világtengereket járó szállodahajókon, amelyek szintén a vírus terjedésének melegágyaivá váltak, ugyancsak elsősorban a nyugati társadalmak középosztálybeli nyugdíjas korú generációi utaztak.
Ilyen szempontból szinte értelmetlennek tűnik egy-egy vírus halálozási rátájáról beszélni (az elhunytak aránya az igazolt megbetegedések számához viszonyítva), hisz abban a biológiai okokon helyett sokkal inkább társadalmi okok játszanak szerepet.
A halálozási rátát elsősorban az határozza meg, hogy hova volt képes elterjedni a vírus, mekkora populációt érintett, milyen helyzetű, korú, társadalmi státuszú emberek betegedtek meg ezáltal, mert az egyes társadalmi csoportok ellenálló- és alkalmazkodóképessége (resilience, adaptive capacity) nem egyforma egy-egy katasztrófahelyzet idején.
A piacok bezárása segítene?
A fő problémának kikiáltott nedves piacok hatalmi erővel való bezárása, a különleges állatok fogyasztásának betiltása – összességében az ázsiai és afrikai országok megregulázása – kétségkívül pozitív fogadtatásra találna a nyugati világ mindmáig meglehetősen posztkolonialista felfogású közvéleményében. A piacok bezárása ugyan megakadályozná a jelen krízis kiváltó eseményének megismétlődését, ám ez csak tüneti kezelés lenne.
Az egyenlőtlen hatalmi és gazdasági viszonyok miatt sebezhető globális társadalmi rendszerünkben egy sor más potenciális kiváltó esemény okozhat hasonlóan súlyos, vagy sokkal súlyosabb katasztrófát bármelyik pillanatban, ha ezeket a társadalmi sebezhetőségeket nem orvosoljuk.
