Az európai demográfiai helyzettel kapcsolatos kutatások eredményei egyértelműen az elöregedő társadalom képét vetítik elénk, és ezzel szoros összhangban állnak a magyarországi adatok is. Az efféle trendekhez igazodni azonban nem kötelező: egy-egy kisebb terület, térség vagy falu bőven kibújhat „statisztikai kötelezettségei” alól. Közéjük tartozik a Nagykunságban található Tiszabő is.

A megélhetés küszöbén – Sok gyerek számára az iskolai jelenti az egyetlen lehetőséget a rendszeres étkezésre

Fotó: Mitrik Dóra

Láthatósági mellénybe öltözött alakok tisztítják az árkot a falu határában, ahogy a központban is a falu tisztán tartásán fáradozó közmunkásokkal találkozni.

A közmunkán kívül helyben szinte semmilyen más lehetőség nincs az elhelyezkedésre, a periferikus területekre jellemző hiányos tömegközlekedés sem segíti a környékbeli munkavállalást.

Pedig nem volt ez mindig így… A Szolnoktól északkeletre található Tiszabő földrajzi helyzete akár idillinek is mondható: nyugatról a Tisza határolja, a többi oldalról pedig mezőgazdasági területek szegélyezik. Ennek megfelelően sokáig ez az ágazat biztosította az itt élők megélhetését, annak ellenére, hogy az itt hulló éves csapadékmennyiség csupán 500 milliméter körül mozog. A 19. században az ipar is „betette a lábát” ide, és jelentős szerepet töltött be a falu életében – az egykor prosperáló településről sokat elmond, hogy még járási székhely is volt. Csakhogy az 1857-ben Debrecen és Szolnok között megépült vasútvonal elkerülte Tiszabőt, s ennek „eredményeként” a falu ki is került az ipar sodrásából.