Latin-Amerika társadalmai számára a migráció a mindennapok része: mexikóiak, kubaiak, venezuelaiak ezrei indultak és indulnak útnak egy jobb élet reményében – jellemzően az Egyesült Államok felé. Van azonban egy ország, ahol nem a kivándorlás, hanem a bevándorlás került a figyelem középpontjába: ez Chile, a kontinens „éltanulója” és leggazdagabb országa, ahová az ezredforduló óta több százezer bevándorló érkezett. Jelenlétük mára politikai kérdéssé vált: a 2017 decemberében elnökké választott, jobboldali Sebastián Piñera a kampányban szigorúbb bevándorlási politikát ígért. Vajon Chile a migráció tekintetében is eltávolodik-e a többi latin-amerikai országtól, és az észak-amerikai és európai modellhez fog közeledni, vagy létrejöhet egy sajátosan „latin”, a kizárás helyett a befogadásra épülő bevándorlási rezsim?
Különös családnevek nyomában
Santiago de Chile igazi világváros. Az Andok 5-6000-es csúcsai tövében elterülő, 35 kilométer átmérőjű metropolisz hétmillió lakossal és 120 kilométernyi metróvonallal büszkélkedhet. Számtalan felhőkarcolója közül a legmagasabb a 300 métert is eléri, a belvárosa pedig igazi multikulturális olvasztótégely: a kolumbiai bárokból salsa és cumbia hangjai szűrődnek ki a sétálóutcákra, ahol perui és bolíviai indián asszonyok népviseletben árulják az ajándéktárgyakat, a főtéren pedig a városalapító Pedro de Valdivia lovas szobra körül francia-kreol rapszámokat hallgató haitiak gyülekeznek.
Ez azonban eléggé sokkolóan hat a santiagói lakosságra: tíz éve ugyanis még semmi ilyesmi nem volt a Plaza de Armas környékén. Az ezredfordulóig Chile fővárosa kulturálisan homogén és nagy méretei ellenére is némiképp provinciális hangulatú hely volt – egy nehezen megközelíthető, földrajzi és mentális értelemben is elzárt ország központja. A gyors gazdasági növekedés viszont nemcsak felhőkarcolókkal hintette tele a „Sanhattan” néven emlegetett pénzügyi negyedet, hanem a közelebbi és távolabbi szomszédságból is Chilébe vonzotta a szerencsét próbálókat. Az elmúlt egy évtized során új bevándorlók ezrei jelentek meg egy olyan országban, ami erre nem volt különösebben felkészülve: a chileiek a bevándorlással legfeljebb a történelemkönyvek lapjain, nem pedig a jelenkor kihívásai közepette találkoztak.
A chilei történelemkönyvekben ugyanis szinte mindenki migráns. A harcias mapuche indiánokon kívül minden, ma élő chilei bevándorlók leszármazottja.
A spanyol konkvisztádorok és telepesek, akik a 16. századtól kezdődően birtokukba vették az Andok és a Csendes-óceán között húzódó, több ezer kilométer hosszú (de alig 150 kilométer széles) földdarabot, számos más európai nemzet fiaival bővítették a soraikat. A mai chilei családnevek között nem ritkák az angol, német, francia, olasz és horvát eredetűek. A 2017-ben leköszönő Michelle Bachelet elnök például francia bevándorlók leszármazottja, akárcsak az egykori hírhedt diktátor, Augusto Pinochet. A spanyolok elleni függetlenségi harcot egy Bernardo O’Higgins nevű, ír eredetű katonatiszt vezette, az 1980-as évek gazdasági reformerei között pedig német származású közgazdászokat találunk: Hernán Büchit vagy Miguel Kastot. Az olasz eredetű Alessandri család két elnököt is adott Chilének a 20. század első felében, a ma élő, egyik leggazdagabb chileit pedig úgy hívják, hogy Leonardo Farkas, akinek a szülei magyar anyanyelvű erdélyi zsidók voltak, és közvetlenül a II. világháború előtt emigráltak Dél-Amerikába.
A chilei identitás kulturális olvasztótégelyében a különféle etnikumok mára lényegében feloldódtak – két kivétellel. Az egyik a chilei Tóvidéken, Puerto Varas környékén élő német kolónia, amely mind a mai napig őrzi építészetében, gasztronómiájában és sörkészítő hagyományaiban a 19. század második felében ide érkező német telepesek örökségét.
A másik pedig a chilei horvátság, a legnagyobb horvát eredetű közösség Európán kívül: 700 ezer körülire tehető a létszámuk, ami még úgy is figyelemre méltó, hogy a többségük már csak spanyolul beszél.
A 19. század végén, a dalmáciai filoxérajárványt követően horvátok tízezrei emigráltak Chilébe, és a hosszú ország két végpontján, az északi Atacama-sivatag bányáiban, illetve a déli Magellán-szoros körüli juhtenyésztő farmokon találtak maguknak munkát. Az utóbbi régióban a családnevek nagy része mind a mai napig horvát: Punta Arenas városának polgármestere a Claudio Radonich nevet viseli, országgyűlési képviselői pedig Carolina Goic és Gabriel Boric.
Mi az a Pinochet-ösztöndíj? Mi Piñera dilemmája? Miért vonzó ma ismét Chile? Olvassa el a nyomtatott magazinban!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
