Xántus János a Somogy vármegyei Csokonyán látta meg a napvilágot, később Pécsett jogot tanult, majd Kaposvárott aljegyzőként dolgozott. Az 1848-as forradalomhoz nemzetőrként csatlakozott, honvéd tüzérként részt vett a pákozdi csatában, majd Komáromnál már mint huszár főhadnagy harcolt. Érsekújvárnál fogták el 1849-ben, a hadifogságból a következő évben szabadult, de politikai okok miatt Prágában újra letartóztatták. Később sikerült Németországba, onnan pedig Londonba szöknie, ahol 1852-ben feljutott egy New Yorkba tartó hajóra. Itt munkát nem talált, kalandvágya viszont olthatatlan volt, így arra vállalkozott, hogy a vadnyugatra megy, és ott részt vállal a csendes-óceáni vasútvonal kitűzésében.

XÁNTUS JÁNOS ÉS KARL MAY (Old Shatterhandnak öltözve, Berlinben) – Xántus 30-as éveiben hosszú időt töltött a hőskorát élő, igazi Vadnyugaton. Karl May 50 évesen (ekkor Xántus már majdnem 70 volt) kezdett indián kalandregényeket írni, de csak ezek sikere után jutott el az USA-ba. Akkor is csak a keleti-partra. Old Shatterhand viszont egyesek szerint az ő alteregója volt. (Vagy Xántusé)

Földlopók

Xántus elég viharos korszakban érkezett az Újvilágba, ez idő tájt indult meg a nagy nyugati terjeszkedés. Az egykori Luiziánát – a mai USA középső vidékének nagy részét adó területet – az Egyesült Államok 1803-ban vette meg a Napóleon vezette Franciaországtól 15 millió dollárért, majd 1834-ben itt hozták létre az Indián Területet, ahová hamarosan megkezdték a keleti indián törzsek betelepítését. A mai Oklahoma területére került az öt civilizált törzs: a cseroki, a csoktau, a csikaszau, a maszkoki és a szeminol, Kansas és Nebraska vidékére pedig az északkeleti törzsek – a potawatomi, a kickapoo, az ottawa, a meskwaki, a lenape, a shawnee, az iowa, az illinois, a miami és az irokéz – jutottak.

Két vadnyugati útja közül az elsőre 1852 decemberében került sor: egy 64 főt számláló mérnök-expedícióhoz csatlakozott térrajzolóként, a feladat a St. Louisból Kaliforniáig tervezett, indián területeket keresztező vasútvonal nyomvonalának kitűzése volt.

„Nekem kevés dolgom van, papírra rajzolom a vonaljegyzeteket; hegyet, völgyet, erdőt, rétséget s általában mindent, mi a mért vonalba esik. Ezt közönségesen másnap reggel 8 óráig megkészítem, aztán szabad vagyok egészen más napig.” – számol be öccséhez írt levelében az expedícióban ráosztott feladatokról, amiért az útjukba kerülő indiánok gyakorta csak földlopókként emlegetik őket és a hozzájuk hasonló, az indiánok földjére szemet vető fehér embert.

Az expedíció St. Louisból a Missouri folyón Lexingtonba hajózott, majd innen a potowatomi indiánok földjén keresztül jutott el a Nebraska folyó vidékére. Itt a folyó mentén egészen Fort Laramie-ig haladtak. Missouri és Kansas határán járva elsőként a szeminol törzsről számol be, de Xántus valójában egy másik törzzsel keverhette őket össze, mert a szeminolok nem ezen a vidéken, hanem a Canadian folyó mentén éltek. Ahol ő járt – a mai Kansas City környékén – sauni, lenapi, kickapoo, iowa, kansa és otó törzsek tanyáztak akkoriban. Akárkik is voltak, akikkel találkozott, volt közös témájuk: a törzsfőnök, mikor megtudta, hogy Xántus kényszerűségből jött idáig a „nagyvizen” túlról, pipát cserélt vele, és még egyik lányát is feleségül ajánlotta neki, „...mert téged is, épen ugy mint minket, kikergettek országodból...”.

Térkép: Nemerkényi Zsombor

Indiánok országútján

A frigyre persze nem került sor, az expedíció pedig a potowatomik földjén keresztül haladt tovább, ahol a „roppant sik” prérin vadon nőtt a kukorica, a „kolompér” és a „dohány”. A Nebraska folyó vidékére egy helyi lakota (nyugati sziú) vezette el őket. A folyót sziú nyelven Panke-szka wakpának, azaz Kagyló-folyónak hívták, akkortájt ez volt az Indián Terület és a sziú és sájen vadászterület határa. Xántus hosszasan ecseteli húgához írt egyik levelében az itteni indiánok vadász-halász szokásait, s majd – mintegy jóvátételül a női fül számára unalmas témáért – a lánytestvér kedvében járva kifejti az itt élő nők helyzetét is:

„S itten még soha sem kisértette meg opera tánczosné szerencséjét divat hajhászattal; nem szoritá meg varga a lábakat czipőcskébe, s Szakváry uram egy vállfüzönyt vagy selyem ruhát sem adott el.” – ad szemléletes képet az indián nők otthonitól jelentősen eltérő életéről.

Xántus innen a folyó mentén egészen a mai Wyomingban található Fort Laramie-erődig utazott, amely „a Kanzasz folyónak bal partján fekszik, meredek szikla csucson, hova a kősziklába vágott ut vezet fel; a környező erdők vörös czedrusból, tölgy, platán, szikamor, hickori pálma, szasszaparilla fákból állanak: de itt-ott találtatnak nehány bükk, jegenye és gyapotfák is.” Egy évvel korábban (1851-ben) éppen itt írták alá a préri indián törzsei azt a szerződést (a Fort Laramie-i egyezményt), melyben az indiánok szabad átjárást biztosítanak a telepeseknek a Nyugati-part irányába. Az úgynevezett Oregon-ösvény – amit eredetileg prémkereskedők hoztak létre még a század elején – 3500 kilométer hosszan szelte át Amerika földjét a Missouri folyótól az oregoni hegyvidék völgyeiig, és telepesek, kereskedők, kincskeresők és farmerek százezreinek jól kiépített szekérútjává vált az évtizedek során.
Xántus első vadnyugati utazása egy teljes hónapig tartott, és a január eleji kemény fagyok érkeztével tért vissza az expedíció Kansasba, majd St. Louisba. Innen Xántus a Mississippin New Orleansba hajózott, ahol egy időre megtelepedett. Később Iowába költözött, ahol már számos magyar emigránstelep jött létre, ilyen volt New Buda is, ahol 1853 és 1855 között élt.

KÁJOVÁK A MŰTEREMBEN – Lone Wolf és felesége, Etla a valamikor 1855-1865 között készült képen. Jó eséllyel Xántus is ilyen öltözetű őslakosokkal találkozhatott

Forrás: US Library of Congress

TÁBOR A PRÉRIN – Komancs indiánok táboroznak az oklahomai Fort Sill közelében, 1873-ban

Fotó: William S. Soule

TÖRZSI VEZETŐK – Az 1900 körüli felvételen közös ceremóniára érkező sziú, apacs, komancs, ute és piegan főnökök gyűltek össze. Viseletük az itthon leginkább sztereotip „indián főnök” képet idézi

Fotó: Edward S. Curtis