A kimért, de súlyos ütemekhez pedig leginkább az elefántléptek a méltóak – s ha épp vadon nem találkozunk az óriásokkal, háziasítva egy ideig még testközelükbe kerülhetünk.

A cél a Mekong-parti Paksétól délre fekvő Phu Asa falucska, mely nevét a közeli hegytetőn emelkedő régi buddhista-hindu szentélyről kapta. Napjainkra ezen a környéken maradt meg a legtöbb, teherhordásra használt elefánt. Természetesen bérelt robogóval közelítünk. Samsing márkájú, nevéből sejthetően kínai utángyártott járgányunk az út során a hetedik példányunk, és betagozódva a helyi útikörülményekbe, már 1300. kilométerünket pöfögjük.

Elefántok vonzásában

Bár a laoszi állami turistainfomációs irodákban általában nem sok hasznosat mondanak (igaz, azt nagyon kedvesen), de ezúttal elhangzott, hogy pont most tartják Phu Asában a kétnapos elefántfesztivált. Így a vastagbőrűek és a lao vásári kultúra egyetlen szegmense sem maradhatott rejtve.

Úttörők állnak felsorakoztatva a tarlóra vágott rizsföldön: ők is ésaz elefántok is műsort adnak majd

Reggeli indulás Pakséból. Darwin-díjas húzásnak bizonyul, hogy napszemüvegünket vendéglátónknál hagytuk, így majd’ kifolyik a szemem, mire a poros úton robogóval megtesszük a 120 kilométert. Vályogot köpve érkezünk a fényes, rekkenő délben a helyszínre. Elefánt akad bőven, így kényelmesen megvárjuk, míg a Nap lejjebb ereszkedik. Mivel munkaelefánthátra vágyunk, ahhoz járműjegy kell.
Laoszban szocializmus van. Ennek megfelelően az elefántok termelőerejének kihasználása igazi szocialista nagyüzemként működik, természetesen minden a szocialista bürokráciának alárendelve. Három – különböző mértékben egyenruhás – ember ül pecsétekkel, számlakönyvekkel és jegyekkel egy asztal mögött, és beosztja, melyik elefántbirtokos fogja a következő fesztivállátogatót elszállítani. Egy jószágra két utas fér, már ha épp nem túlsúlyosak… A beszálláshoz lépcsővel ellátott, nádtetős emelvény áll rendelkezésre, a hajcsárnak pedig az elefánt segít – mellső lába felemelésével lépcsőt képezve.

Kihívásokkal teli magaslat

Elefánton utazni olyan élmény, amiből reinkarnációnként pontosan egy elegendő. Számos probléma adódik. Kellemetlenségük csökkenő sorrendjében: az elefánt lassú és inog, azaz gyalog sokkal gyorsabban lehet haladni, és úgy még tengeribeteg sem lesz az ember. Az elefánt hátára egy, a csemegeboltokban kapható, silány minőségű ajándékkosárra hasonlító alkotmányt erősítenek. Labilis és szűk, de annyira azért tág, hogy mint rumbatökben a magok, csapódjunk benne ide-oda, ráadásul rettentően süt rajta a Nap. (Ez utóbbi valószínűleg az elefántot is zavarja, ezért az ormányából spriccelt, azonosíthatatlan eredetű folyadékkal hűti magát. Ennek jelentős része a hátán küzdő utas különböző testrészeit permetezi. Biológus lévén, a folyadék lehetséges származási helyeiről vannak tippjeim, és mivel egyik elefántot sem láttuk a megelőző órákban vizet felszívni, feltételezhető, hogy korántsem steril léről van szó.)

A jelen: úttörők kisdobbal és zselézett hajjal

A múlt: népviseletbe öltözött táncosok. A póló azért kilátszik...

Ám nyilvánvaló, hogy vonzó és rendkívül érdekes egy nagy, meleg, joviális jószágon utazni, pláne, ha az ember leveszi a lábbelijét, és talpával érzi az elefánt erős bőrét meg mókásan ritka, drótszerű szőrszálait.

Izzasztó elefánt-kör

Másfél óra alatt végigbaktatunk a másnap nyíló fesztivál épp cuccoló árusai és épülő színpadai mellett, majd megindulunk fel, a hegyre, a szentélyhez. Az elefánt meglehetősen meredek ösvényeken is fel tud lépkedni, igaz, ilyenkor lassul a tempó, gyorsul az utas-rumbatökmag ritmusa, és fokozottan működik az ormányos folyadékhűtése!
A hegytető nagy és kopár homokkő tömbjének napperzselte tetején egymásra rakott, lapos kövekből habarcs nélkül épült, dolmenszerű oszlopok veszik körül a központi romos szentélyt. Indokína hangulatának megfelelően egyazon helyen hindu és buddhista elemek rakódnak egymásra. Ám a helyi lakosság nem itt, a tűző Napon mozog, hanem (tapasztaltan, gyalogszerrel) inkább a hegy mögé igyekszik. Ott, a függőleges falba vésett, hatalmas Buddha-lábnyomnál imádkozik, sok füstölővel és virággal, és persze hűsölhet is az árnyékban.
A komótos óriást megkedvelve, a végjátékban persze nem kerülhetjük el, hogy mint kissé támolygó, napszúrásos, felkavarodott gyomrú fereng (a fehér ember megnevezése Délkelet-Ázsiában) vegyünk az elefántnak egy tekintélyes szál cukornádat, amit aztán nyomban fel is kínálhatunk neki. No, az én jószágom teketóriázás nélkül, határozott és rettentő erős mozdulattal tépi ki kezemből a nádat. Én meg – túl erősen kapaszkodva a termetes növénybe – repülök utána. És közben érzem, azért jó dolog, hogy ezek valójában jámbor állatok, mert nem mindegy, kinél van az ormány…

A teljes cikket A Földgömb 2015. január-februári lapszámában olvashatja!