Riga az európai kultúra élő képeskönyve és egyben maga a szecesszió: változatos, csapongó és őrült. Az építészetileg és kulturálisan rendkívül sokoldalú városban valahogy nagyon szembejön mindaz, amely egy európai nagyvárosban manapság téma, mindez látványos és egymástól merőben elütő történelmi kosztümben.
Riga, a Hanza város
Azt tudom, hogy Riga a Hanza-szövetség tagja volt, így leszállva a reptéri buszról Riga 1997 óta UNESCO védett óvárosában egyből a németalföldi városépítészet precíz szépségét és báját keresem. Nagyrészt hiába. Bár korábban is volt a mai város területén település (ahol a Baltikumnak a történelem homályába vesző származású népe, a lettek éltek), Rigát egy brémai püspök alapította 1201-ben, hogy aztán a városszövetség tagjaként gyorsan a Baltikum legjelentősebb kereskedelmi központjává váljon. Ettől nem függetlenül a németek alatti virágzó időszakot a soron következő századokban lengyel, svéd - a 17. században Riga Svédország második legfontosabb városa volt! -, majd orosz uralom követte. A város pedig alakult, változott és szerencsére vagy sem, kevésbé maradt steril.
A Hanza korszak legfontosabb hírmondója mindenképpen a főtéren álló Feketefejűek háza, amely eredetileg a nőtlen kereskedők céhének a székháza volt. A ház a II. világháborús bombázásokat nem élte túl, azt romjaiból építették újjá, s pompájában egy látványba sűríti mindazt, amit a céh szó az adott történelmi korból nagy valószínűséggel felvillant bennünk. Éppen elképzelném, ahogy a gazdag városi polgárság korzózik a korabeli főtéren, de az épületet nem is annyira könnyű megcsodálni, mert a turisták hada állandó. Ne feledjük, az AirBaltic bázisa a rigai reptér, a gyors röptű turisták fő célpontja pedig az óváros, ahol a történelmi múlt okán nincs hiány német és svéd turistákban, de mivel a sör is jó és olcsó, ezért a Budapestről is ismert legény- és leánybúcsús közönség is nagymértékben jelen van.
Kicsit emésztem a tényt, hogy a lettek nem szlávok,
mint ahogy azt tudatlanságomban eddig hittem, majd elindulok szállásom felé, amely a városfalon túl vár rám. Igaz, csekély számban, de az óvárosban találunk még az egykori Hanza múltra emlékeztető, a holland reneszánsz stílusjegyeit magán viselő épületeket, bár az óváros egésze inkább későbbi koroknak állít emléket, hiszen az igazán régi épületeket vagy a tűz, vagy a háborúk sora vitte el. Az óváros elegáns házait és ódon macskaköves utcáit még elegánsabb, Budapestre, sőt, Bécsre és Párizsra emlékeztető, fényűző sugárutak és széles utcák váltják fel. A turisták száma határozottan csökken, én meg csak kapkodom a fejem a szebbnél szebb szecessziós épületek láttán. Olyan, mint egy múzeum. A szecesszió európai múzeuma. Én a magam részéről imádom a szecessziót, de valahogy az kimaradt, hogy Riga kifejezetten szecessziós város…
Riga: amor vacui
Az biztos, hogy Riga a városmarketinggel furcsán áll. Az internet tele van hozzám hasonló értetlenkedőkkel, hogy eddig miért nem tudtuk, hogy a szecesszió egyértelmű európai fővárosa – nem túlzás - Riga. A szecesszióról a legtöbb embernek Bécs, Párizs, München, vagy akár Budapest és Prága jut eszébe, Riga aligha.
Pedig a városban a történelmi épületek mintegy harmada (!) szecessziós stílusú.
Ilyen arányban pedig sehol máshol nem találunk szecessziós épületeket Európában. Felmerül a kérdés tehát, miért is található ennyi belőlük Rigában?
A válasz egyszerű, és mivel magyar szemmel is különösen fontos irányzatról, társadalmi-művészeti folyamatról van szó, érdemes is körüljárni. A „kivonulás” 19. század végén megszületett művészete nem pusztán az akkoriban dívó historizáló stílusok ellenpontjaként értelmezhető képzőművészeti, iparművészeti és építészeti stílus, hanem az ipari forradalom társadalmát kritizáló, azt megreformálni kívánó mozgalom is volt egyben. Az ipari forradalom a gépet éltette az emberrel szemben, az ipari termelést a kézművességgel szemben. Ornamentikájában a szecesszió ezért nyúl vissza tudatosan a természeti formákhoz. Pontosabban így történt ez az ekkorra már nemzeti önállósággal rendelkező országokban, de Európa perifériáin, a nemzeti identitás megteremtésére is törekedtek az új stílus művelői, ezért elsősorban népművészeti hagyományaikhoz nyúltak vissza az alkotók. Ez teszi annyira különlegesség a magyar szecessziót.
Riga a 19. és a 20. század fordulóján mind gazdasági, mind kulturális értelemben virágzott: az Orosz Birodalom tengeri kapujaként annak ötödik városa volt. A városrobbanás szerencsés módon felülírta azt az akkori Oroszországban élő régi tilalmat, miszerint a városfalon túl csak faházakat volt szabad építeni, amelyeket egy ellenséges támadás esetén könnyű elpusztítani. Ennek a virágzásnak köszönhető az a hihetetlenül elegáns szecessziós negyed az óváros közvetlen közelében, amely Párizs és Bécs legszebb utcaképeit idézi.
Az óvárost körbeölelő zöldövön túl található „szecessziós negyed” sugárútjai több helyütt Budapestet is megidézik, sőt, megtaláljuk a híres budapesti Bedő ház lett „testvérét” is.
A rigai szecesszió azonban legalább annyira európai, mint nemzeti, s ez teszi igazán érdekessé a szecesszió megjelenését a város szövetében. Érdemes talán ezt az új „rokont” a hagyaték megőrzésének szempontjából figyelemmel kísérni, már csak azért is, mert Lechner építészete, mint szellemi örökség szintén UNESCO jelölt.
Az alcímben hivatkozott kifejezés (amor vacui) pedig a szecesszió egyik jellegzetessége, amit Rigában tanultam meg: a korábbi irányzatok közül sok éppenséggel félt az üres tértől (ez az ún. horror vacui), ezzel szemben a szecesszió bátran használja az üres felületek egyszerű, de meghatározó erejű dekorációját. A rigai városfalon túl egyértelműen nyert a bátran kezdeményező szecesszió Rigában – mindannyiunk örömére.
Free Riga – a szovjet idők
Rigának van egy német gyökere, és egyértelmű a svéd kapcsolat is, amely nemcsak az ide látogató gazdag nyugdíjasok nagy számában, de a gazdaság egyéb területén is egyértelműen megmutatkozik. Mindez kulturálisan nem jelent konfliktust a lettekben, ellentétben az Oroszországgal való, akaratlanul is szoros kapcsolattal. Ahogy láttuk, Riga a cári Oroszország idejében virágzott, a balti államok számára a függetlenséget meg éppen a cári Oroszország felbomlása hozta el: Lettország a térség országaival együtt 1918-ban kiáltotta ki függetlenségét.
Alapvetően nem a cári Oroszország, hanem a szovjet idők következménye a „spontán népvándorlás”, azaz tudatos betelepítés, amelynek eredményeképpen felborult a középkorra jellemző nyelvi/nemzetiségi és vallási arány Lettországban (és a többi Balti államban).
A szovjet időkben Riga megőrizte gazdasági súlyát, így az alig 2 millió lakosú Lettország és annak fővárosa a rendszerváltáskor jelentős orosz kisebbséggel nézett szembe.
Míg egyes határ közeli városokban éppenséggel az oroszok vannak többségben, Rigában az arány nagyjából 50%. Mindennek számos hatása volt az ország történelmének legutóbbi időszakára nézve, Riga szempontjából nézve például az, hogy a litvánok mellett Lettországot hagyták ott a legnagyobb arányban az emberek az elmúlt években (az itt élő orosz anyanyelvűek alacsony társadalmi beilleszkedését bizonyítandó, rengeteg orosz ment innen Nyugatra szerencsét próbálni). Vagy, hogy a lettek mennyire félnek a „Nagy Testvér” nyomulásától, s mennyire keresik Nyugaton stratégiai partnereiket. De visszatérve a belvárosba, vannak más, igaz, közvetett jelei is a szovjet időknek, a megbolygatott társadalmi szerkezetnek.
Ahogy haladok szállásom felé, amely a főtérről 10-15 perc séta csak, az előkelő, sokszor nagykövetségeknek is helyt adó szecessziós utcák után a kép gyorsan változik, s lesz hamisítatlanul kelet-európai. Szakadt, lepukkadt házak között a múltat idéző, megújulni képes faházak, meg egy-egy kopott szecessziós ház. De egyre több a szürke, hulló vakolatú, üres, vagy nagyrészt annak tűnő épület. A lepukkadt, gazdátlannak tűnő házak között pedig feltűnik Európa talán legerősebb, a megüresedett házakat társadalmi és kulturális céllal birtokba vevő városi mozgalmának, a Free Rigának az emblémája. Riga 2014-ben volt Európa kulturális fővárosa, de egy innovatív, radikális városi közösség kikiáltotta a várost az üres épületek Európai fővárosává is. Szállásom szomszédságában találom a mozgalom egyik épületét, a D27-es házat, ahol már nagyban készülnek az egyik legnagyobb kortárs városi fesztiválra, a baltā nakts rendezvényére.
Természetesen a szovjet idők ezer más módon hagyták hátra bélyegüket a városon. A „legimpozánsabb” épület ebből a korból minden bizonnyal a Lett Tudományos Akadémia épülete: ugyanilyen monstrum található Moszkvában és Varsóban is, de Rigában fel lehet menni az épület tetejére, ahonnan csodálatos panoráma tárul a szemünk elé. És sokat emlegetik Rigában a közlekedési morált is, azaz, hogy a sávok ritkásan vannak felfestve, s megy mindenki, amerre lát. Én még hozzátenném a nagy fekete autók magas számát is, meg az orosz rendszerű kisbusz forgalmat.
Modern idők: a köztértől való félelem?
A szállásom egy közepesen lepukkadt bérházban található, kicsit otthon is érzem magam. Aztán másnap indul a program, s egyértelművé válik, hogy mint minden nagyvárosban, Rigában is zajlik az élet, az urbanizmus frontján is. A város változik, a város vezetése pedig hol próbálja e változásokat szabályozni és ösztönözni, hol csupán a változások követésére jut ereje. Az elsőre példa az egymástól nagyon eltérő városnegyedek arculatát erősítő, nagyszabású közösségépítő program. Ebben van régi ipari területen folyó lakossági megújulás éppúgy, mint az óvárostól nem is annyira messze található Lucavsala sziget közösségi kertészeinek támogatása.
Az egyik leglátványosabban megújuló negyed az óvároshoz közeli Kalnciema, amely faházairól ismert. Merthogy Riga UNESCO védettségét nem csupán az óvárosnak és a szecessziós épületek rendkívül magas számának köszönheti: amikor a várfalon túli építési tilalom elmúlt, először nagyszámú, neoklasszicista faház épült, amelynek jelentős része valahogy túlélte a történelem viharait, így Riga, az izlandi főváros után a történelmi faházakban leggazdagabb európai város címét viseli. Kalnciema negyed pedig azért lett híres, mert itt már trendi cégeket és pörgős kulturális életet találunk a faházakban, s a városközponthoz való közelsége miatt igencsak népszerű hely lett az elmúlt években. A másik, megváltozott arculatú negyed minden bizonnyal a lepukkadt folyóparti raktárépületek felújításával megszülető Spikeri Kreatív Negyed, amely az útikönyvekbe is bekerült már.
De Riga az a város, ahol a helyiek – jogosan - megelégelték a városvezetés más területen megmutatkozó cselekvőképtelenségét: Ilyen a kerékpáros sávok krónikus hiánya, így nem is olyan régen helyi aktivisták egy este a város egyik fő ütőerén, a Brīvības Iela-n gerilla módszerekkel festettek fel egy elegáns, s meglepően profi bringasávot. A helyiek nagy örömmel fogadták azt másnap reggel, mert tényleg volt a sávnak fizikailag helye a széles úton, így sokan gratuláltak is a polgármesternek rögtön, aki sajnos azonban gyorsan megsemmisítette a sávot.
Egy másik akcióban pedig egy hagyományos belvárosi utcán demonstrálták fiatal építészek az éj leple alatt, mennyire más is lehetne a köztér Riga belvárosában az utcafront megváltoztatásával: az autók itt zömében a villamos pályán haladnak, a kerékpárosok pedig a gyalogosakkal osztoznak a szűk járdán. A villamossínektől kifelé viszont van egy-egy lényegében üres sáv. Egy rövid szakaszon ezt alakították át a gerilla építészek, jóval nagyobb és megállásra, beszélgetésre késztető helyet nyújtva a gyalogosoknak, egyszerű, nem költséges berendezésekkel, önálló sávot húzva a bringásoknak, s lényegében nem bántva az autóforgalmat az adott utcában.
Mindez tökéletes példája annak, amit Jan Gehl, a fenntartható városfejlesztés mestere úgy fogalmaz, hogy a lakosoknak közösségi céllal oda kellene adni a nem használt aszfaltfelületeket (vacant asphalt), amelyekből néha meglepően sok van. S az ilyen, egyszerű, lányegében az utcafrontot érintő, a közösséget is építő megmozdulások hatása továbbgyűrűzik, akár a városrész felemelkedését is be tudja indítani. Mindehhez Rigában, pontosabban annak jelentős részén ideálisak a feltételek. A szecesszió korában olyan építészek, mint Mihails Eizenšteins (a híres filmrendező édesapja) bátran hagyták üresen a teret, igaz, a homlokzatokon. Viszont ez a városrész gondosan tervezett, az elegáns, vagy éppen kopottas, de mindenképpen széles belvárosi utakon ideje lenne belakni az üres, de mindenesetre sokszor alulhasznált köztereket!
