Ananuri erődje – A grúz hadiút egyik fontos megállója. Látképét különösen feldobja, hogy egy nagy tó húzódik a lábánál – ez azonban csak 1986 óta van így, mióta a víztározót létrehozták

Fotó: Telbisz Tamás

Elsőként nem ártana egy tudományos kifejezést keresnünk a „kőgazdag” szóra! Szerencsére már létezik, mivel 30 éve a „biodiverzitás” (azaz biológiai sokszínűség) mintájára kitalálták a „geodiverzitás” kifejezést.

Ha a Kárpátokban és az Alpokban „szocializálódunk” a magashegyekhez, kialakul az elképzelésünk, hogy mi várhat egy 2000-5000 m magas hegyvidéken. Alul fenyvesek, aztán törpefenyők, havasi rétek és legelők, végül hóborította hegyek, a völgyekben pedig gleccserek. Zöld és fehér színek; csipkés gerincek, U alakú völgyek, tengerszemek. A Kazbegi környéke azonban nem ilyen! Pont ez adja a varázsát.

Már a műholdképeket nézegetve kiderül, hogy ez más, mint az Alpok. Arányaiban jóval kevesebb az erdő, sokkal több a füves terület, más a völgyek alakja, és némelyik hegy a vörös különböző árnyalataiban játszik. Tengerszemek pedig csak elvétve fordulnak elő.

Indulj el egy (hadi)úton…

A grúz hadiút egyik vége Tbilisziben van, a másik az orosz Vlagyikavkazban (ez utóbbi beszédes neve azt jelenti: „Urald a Kaukázust!”). A Nagy-Kaukázus alacsonyabb vonulatai már Tbiliszitől kezdve szegélyezik az utat, de csak Zhinvalitól válnak magasabbakká a hegyek és szűkebbé a völgy. Ez kitűnő lehetőség egy völgyzáró gát megépítésére, amelyet 1986-ban, még épp a szovjet időkben, létre is hoztak. Innen látják el ivóvízzel a Kazbegitől 115 km-re fekvő Tbiliszit, illetve elektromos áramot is termelnek a gátnál. A tó mellett áll Ananuri erődje, ami szinte kötelező megálló a Kaukázusba induló turisták számára.

A Kazbegi hófödte vulkáni kúpja uralkodik a táj felett – Itt épp dél felől, a Khorisari irányából láthatjuk

Fotó: Telbisz Tamás

Az Aragvi viszonylag széles völgytalpán a vízfolyás gyönyörű fonatos mintázatot mutat. Az út melletti megállóhelyek lépten-nyomon vízitúrázásra csábítanak. Különösen hívogató az az útszéli reklám, amely egy gumicsónakban ülő csontvázakat mutat mentőmellényben és evezőlapátokkal felszerelkezve. A folyót szegélyező lejtőket itt még javarészt erdő borítja, de a néhol kibukkanó sziklás részek már erősen meggyűrt üledékes kőzeteket tárnak az erre nyitott szemű utazók elé. A Kaukázus helyén a középidőben még tenger hullámzott, majd nagyjából az újidő felénél összecsattant itt Eurázsia és az észak felé mozgó Arab-lemez. Ami anyag közte volt, mind felgyűrődött, egymásra tolódva takarókat alkotott, majd kiemelkedett – az emelkedés pedig a mai napig zajlik. Az Alpokban is ehhez hasonló geológiai folyamatok mentek végbe, ám egy nagyon fontos különbség mégiscsak van: az Alpokban nincsenek vulkánok. A Kaukázusban pedig nagyon is! Ennek az az oka, hogy az Eurázsiai- és az Arab-lemez közötti tenger alatt egykor óceáni kőzetlemez volt, amely ugyan a szárazföldi kőzetlemez alá bukott, ám még napjainkban is mocorog kissé a mélyben, ami vulkáni tevékenységhez vezetett. Ráadásul két vulkáni gócpont (Keli és Kazbegi) épp a grúz hadiút mellé esik!

Komplex tájkép – Balra gyűrt középidei üledékek, jobbra hátul a 3736 m magas Khorisari tűzhányó. E kettő között az alacsonyabb, de az „utolsó időkben” aktívabb Keleti-Khorisari. A kúp közelében egy rövidebb, viszkózus lávafolyás nyomai ismerhetők fel, míg az előtérben jobbról balra végig egy széles lávaár terpeszkedik. Ennek két oldalán 50-60 m magas gerincek húzódnak, mintha oldalmorénák lennének – de nem azok! Ezek a beroskadt lávaár eredeti magasságát örző peremek

Fotó: Telbisz Tamás

Pazar lávafolyások

Kveshetinél azt vesszük észre, hogy egy széles hegyhát vágja ketté az Aragvi folyó völgyét. Elsőre akár lehetne egy szimpla hegygerinc is, ha nem volna ilyen lapos a teteje. Élőben, békaperspektívából nem látszik rögtön, hogy mi ez, de 3D-ben térképen ránézve már ordít, hogy ez egy óriási lávafolyás! Ami a Sadzele-hegy oldalából délnek indulva, majd egy nagy kanyarral befordulva az Aragvi völgyébe, mintegy 11 km hosszan nyúlik el, és épp az orrunk előtt ér véget. A völgyben szétterpeszkedő része több mint 1 km széles és 200 m magas. Ahol aztán az út elkezd szerpentinszerűen felkapaszkodni Gudauri felé, ott élőben is könnyen meggyőződhetünk arról, hogy ez egy lávafolyás, mert amíg a lassan döcögő teherautók mögött araszolunk, addig az útbevágásokban rácsodálkozhatunk a szép, oszlopos kőzetre, amely ezúttal andezit. Az oszlopos elválás, akárcsak a Badacsony vagy a Hegyestű bazaltjánál, a láva kihűlésének az eredménye.

Gudauri felkapott síközpont, ahol télen szelíd lávalejtőn csúszkálhatunk békésen. Ez persze csak tudatilag számít, hiszen a láva már 200 ezer éve kihűlt, így nem árt a téli hóborításnak és a síelőknek sem.

Annál inkább ártott a 2018-as sílift-baleset, amikor a lift egyszer csak elindult visszafelé, és az alsó állomáson a síelők kirepültek a kanyarban…

Gudaurinál maga a folyó már 5-600 m-rel alattunk, az andezitbe mélyen bevágódott völgyben áramlik. A Jvari-hágóhoz közeledve egyrészt ráláthatunk az alattunk húzódó szurdokra, másrészt előre (északnyugat felé) tekintve egy gyönyörű, vöröses színű rétegvulkáni kúpot pillanthatunk meg a völgy felső részén terpeszkedve: ez a Sherkhota-hegy (3694 m). Azt ebből a szögből már nem láthatjuk – térképről, műholdképről azonban igen –, hogy a völgyfő közepén kinőtt tűzhányó hogyan gátolta el a vizek lefolyását, így két tó is kialakult a vulkán lábánál. Ezek közül a nagyobbik a Kelitsadi-tó, amely az egész vidék egyik gyöngyszeme. Nem „igazi” tengerszem, mivel nem a jég vájta ki a medrét, hanem vulkáni elgátolással keletkezett.

A Sherkhota-hegy a túrázók által kevésbé járt Keli-felföld szívét jelenti, melynek környékén 250 ezer évvel ezelőttől a közelmúltig mintegy 60 kisebb-nagyobb tűzhányó működött.

A vulkáni Keli-felföld térképe – A kis sárga pontok mind tűzhányók. A lávafolyások közül csak azokat jelöltük, amelyekről a cikkben is szó esik. Jvarinál húzódik a Kaukázus fő vízválasztója: ugyan mindkét oldalról a Kaszpi-tengerbe jutnak a vizek, de nem mindegy, hogy észak (Tergi) vagy dél (Aragvi) felé kerülve

Fotó: Telbisz Tamás

Legmagasabb közülük a 3736 m magas Khorisari. Ez a hatalmas tengerszint feletti magasság azonban ne tévesszen meg senkit, mert nem óriásvulkánokról van szó, hanem csak arról, hogy e tűzhányók rátelepedtek a Kaukázus hegyvidékére. Így a kitörések során felépült tényleges magasságuk csupán 600 m körüli. E hegyek dácitos, illetve riolitos lávákból állnak. Ezek a sűrű, viszkózus lávatípusok általában meredeken kiemelkedő lávadómokat építenek, de folyni „nem szeretnek”. Itt azonban a Keleti-Khorisariból 7 km hosszú, elképesztően impozáns lávaárak folytak le a Tergi (oroszul Terek) folyó irányába, északkelet felé. Ráadásul több adagban is. Kiválóan látszik, hogy a lankásabb oldalvölgyből a fővölgybe kiérő lávaárak miként hömpölyögtek alá méltóságteljes lassúsággal a nagy völgy oldalában. Ma már persze mindez csak megdermedt állapotában figyelhető meg, de mivel mindössze néhány tízezer évesek, így formáik kiválóan megőrződtek. Tankönyvi példáknál is szebben látszik, hogy a kitörés végeztével hogyan roskadt be a lávanyelv a hűlés és a lávaanyag „kifolyása” miatt. A széleken azonban megmaradt a perem, ami kétoldalt 50-60 m magas falként kíséri végig a hosszú folyást. Ez az egész pedig egy nagy völgyben van, amelynek oldalait viszont a gyűrt üledékes kőzetek alkotják. Mindez együtt rendkívül látványos és ritkán megfigyelhető formakincset alkot. Ráadásul itt – a Kazbegitől eltérően – a turisták is elég kis számban járnak. Ha azonban erre túrázik valaki, nem árt figyelni, hogy ne tévedjen át véletlenül a hermetikusan elzárt, szakadár Dél-Oszétiába, mert annak elég kellemetlen rendőrségi következményei lehetnek.

Vérző hegy, pompás teraszok

A Jvari (Kereszt)-hágó pozíciója meglepő. Abban az értelemben legalábbis, hogy a legmagasabb hegyek innen még jócskán északra vannak, és az orosz határ is majdnem 40 km-re húzódik. Vagyis a hágó domborzati és politikai szempontból sem választóvonal, csak vízrajzi értelemben. Innentől már lejt az út az orosz határig, a vizeket a Tergi (Terek) gyűjti össze és vezeti Oroszországon keresztül a Kaszpi-tóba.