Az Uganda és a Kongói Demokratikus Köztársaság határán emelkedő Rwenzori Földünk talán legegzotikusabb magashegysége. Legalábbis egyelőre. A felgyorsult természeti folyamatok és az emberi tevékenység azonban markáns nyomokat hagy: megváltozik minden, ami korábban megszokott volt. Legyen szó Afrika legnagyobb trópusi gleccsereiről, a hegység világhírű növényzeti zonalitásáról, a törzsi népek hagyományos életmódjáról vagy éppen a helyi iskoláról és kórházról...
Erős kezdés
Uganda nem a kezdő utazók tipikus terepe. Különösen nem, amikor a perifériára készül az ember, éppen a „Kongóhoz” közeli határvidékre. Öt évvel ezelőtt jártam itt utoljára, az első benyomások már akkor is igen erősnek bizonyultak... Kissé szkeptikusan szaladtam a belföldi járatokat üzemeltető AeroLink légitársaság irodájához, hogy szóljak csoportunk megérkezéséről. Várakozásom ellenére pilótáink nem izgultak értünk, mind a ketten az igazak álmát aludták a járólapra leterített széles gyékényen, majd miután felébresztettem őket, szemdörzsölve közölték, hogy rendben, fél óra múlva indulhatunk. A szürreális kezdést további kérdőjelek szaporították, amikor megláttuk azt a 11 fős Cessna repülőgépet, amivel majd’ egyórás repülést tervezünk megtenni a legendás Hold-hegység lábánál fekvő Kaseséig. Az időjárás kegyes volt, és elkerültek minket az erősebb légáramlatok. A pulzusunk csak rövid időkre, egy-egy hosszabb légi huppanó alkalmával, vagy a lekaszált füves szavannán landolás során ugrott csak meg. Egy hatalmas, kódexszerű könyvbe regisztráltuk magunkat, majd egy, már több alkalommal is meghasonlott kisbusszal folytattuk az utat egy fontos telefonbeszélgetésben lévő, a szájában fogpiszkálót forgató, a maradék fél szemére is nehezen látó életvidám sofőrrel.
Társadalmi átalakulás
Kasese és Kilembe településeket érintve ma már alig látunk valamit a helyiek egykori életmódjából. Az 1950-es években megkezdett kilembei rézbányászat alaposan átformálta az életet. Kasese népessége megsokszorozódott, gazdasági központtá nőtte ki magát, és vasúti csomópont lett, ahonnan Mombasába szállították a rezet. A korábban számos kis etnikumból álló, főleg klánalapú társadalom összetétele és szerkezete is átalakult. A Rwenzorihoz fizikailag, kulturálisan és spirituálisan is kötődő bakonzo törzs hitvilága például nehezen volt összeegyeztethető az angolok által irányított ipari változásokkal, ami bérmunkát, hierarchiát és mobilitást követelt a korábban földművelésből és gyűjtögetésből élő törzstől – mindezt a kisajátított földjeiken.
Az 1970-es évek Idi Amin diktatúrája alatt Uganda gazdasága összeomlott, a szakemberek elhagyták az országot, a réz világpiaci ára pedig csökkent az olcsóbb chilei, zambiai és kanadai modern bányászat következtében, így a fokozatos hanyatlást követően bezárt a bánya.
Idi Amin bukása után éveken keresztül polgárháborús helyzet uralkodott, a bányák állami kézbe, a terület pedig katonai ellenőrzés alá került, parlagon hagyva ezzel az elhagyott és romlásnak indult ipari létesítményeket, meddőhányókat.
Museveni hatalomra jutásától, de főleg az 1990-es évektől politikai stabilitás jellemzi az országot, a millenniumot követően pedig 5-7%-os volt a GDP-növekedés a mezőgazdaság, a turizmus és a távközlési ágazatok erősödésének köszönhetően. Ez a fajta fejlődés azonban területi egyenlőtlenségeket okozott: Entebbe, Kampala és Fort Portal vonzásterületei fejlődtek, a Rwenzori térsége pedig még jobban leszakadt.
Megszokott árvizek
Kilembe egykori aszfaltos útján, a Nyamwamba-folyó mellett haladunk. Mellettünk épp egy Che Guevara-matricás Bajaj Boxer motor húz el, rajta három személlyel és egy csomaggal (ld. címlapképünkön – a szerk.). A boda bodának nevezett motorbicikli-taxizás az egyik fő megélhetési forma az itteni férfiak körében. Aztán fiatal hölgyeket láttunk, akik színes, szoknyás ruhákban viszik műanyag kannákban a vizet a házhoz, miközben a fejük tetején ügyesen egyensúlyoznak egy vagy két csomaggal.
Az utak mentén rengeteg a gyerek, akik a testvéreikre vigyázva bámulják az erre tévedő utazókat. Mindenki az utcán van, itt zajlik az élet. Itt található a piac, itt folyik a boda boda járművek mosása és szervize, itt árulják a szenet, a húst, a használt ruhát.
Itt történik a kávé szárítása, itt van a „szépségszalon” ablak nélküli bádogépülete, a London nevezetű „Pub” kajiba, a varroda, a telefonkártyás és a bolt is, amelyben a kóla és az energiaital mellett főleg édes kukoricapehely kapható.
Tanintézményt keveset látunk. „A folyó mentén voltak, elvitte az árvíz” – meséli az egyik helyi keresztény templom gondnoka. A település középső részén egy szélesebb patak medrében sétálunk, amelyben ezrével találhatók a méretes tömbök. A meder két oldalán megrongálódott, félig elpusztult épületek és romok. 2013 májusában annyira heves esőzések voltak a térségben, hogy a hegység nyugati oldalán lévő folyók kiléptek a medrükből, vízhozamuk megsokszorozódott, és hatalmas köveket szállítva mindent legyalultak, ami az útjukba került. Több mint 25 ezer ember veszítette el az otthonát. Megrongálódott a kórház épülete is, amelyet 10 km-rel arrébb kellett átköltöztetni, így a helyieknek 15-20 km-t is kell gyalogolniuk a nagyon alapvető színvonalú orvosi ellátásért. Eközben több száz hektár mezőgazdasági terület semmisült meg, feltöltődtek a halastavak, és odalettek az állattartó telepek is. Nem egyszeri esetről volt szó, akkor még nem lehetett tudni, hogy a 2013-as év egyfajta fordulópont lesz, innentől ugyanis szinte minden második évben megismétlődtek az extrém esőzések, amelyek hevesen formálják ma is a táj képét. Az utóbbi húsz évben a még itt maradt lakosság többé-kevésbé alkalmazkodott a megváltozott természeti körülményekhez, és készek ideiglenesen elhagyni otthonaikat a március–május hónapokban várható komoly esőzések idejére.
Özönvíz
A 2020 márciusától május végéig tartó időszakban a megszokott havi csapadék összegéhez (március: 140-180 mm, április: 200-250 mm, május: 180-220 mm) képest jelentősen több eső esett, számos alkalommal meghaladta a 100 mm/nap értéket. 2022 szeptemberében (átlag 120-160 mm) is több napon 100 mm/nap feletti csapadék hullott, ennek következtében keletkeztek a suvadások Kasese körül és a Nyamwamba-völgy mentén. 2023 májusában egy nap alatt több mint 180 mm eső zúdult le, ami régebben a tavaszi monszun május hónapjának átlagértéke volt!
Büntet a múlt
A trópusi övezet éghajlati folyamatait különösen érzékenyen érinti a globális klímaváltozás. Nemcsak az átlaghőmérséklet emelkedéséről van szó, hanem a csapadékeloszlás átrendeződéséről is, ugyanis a korábban kiszámíthatóbb monszunesőzésekben jellemzőbbé váltak az „intenzitáskilengések”, amelyek rövid ideig tartó, rendkívül heves záporok formájában nyilvánulnak meg.
A társadalmi átrendeződéssel járó felelőtlen tájhasználat – mint például az erdőirtások és a meredek hegyoldalak mezőgazdasági művelése, a rekultiválatlan, parlagon hagyott bányaterületek – következtében Kilembe a környezeti katasztrófák egyik leglátványosabb áldozatává vált.
A helyi problémáknak van még egy kevésbé szembetűnő, de szintén veszélyes megnyilvánulása. Az extrém esőzések erőteljesebb eróziót okoztak, és a meddőhányók nehézfémtartalma beszivárgott a talajba. A szennyezés olyan mértékű, hogy a helyi növények terméseiben, például a matokében (főzőbanán), édesburgonyában, káposztában toxikus mennyiségű rezet és kobaltot lehet kimutatni. A településen élő emberek köröm- és hajmintái is tartalmaznak nehézfémeket, a meddőhányók közelében élők esetében a legtöbbet.
Szennyezéselemzés
A Makerere Egyetem (Kampala) nemzetközi kutatócsoportja Kilembében és a Nyamwamba-völgy mentén végeztek biomonitoring vizsgálatokat, hogy felmérjék, mennyire szennyeződött szervezetük nehézfémekkel. A haj- és körömalapú mintavételezés egyszerű és praktikus, nem igényel vérvételt, és mivel több hónap alatt nőnek, így hosszabb távú terhelésre is lehet következtetni. A kutatóknak több kihívással is meg kellett birkózniuk, pl. a helyiek – főleg spirituális okokból – nem akartak mintákat adni. A körömmintákkal kapcsolatos adatok kevésbé bizonyultak megbízhatónak, annyira szennyezettek (piszkosak) voltak, hogy a laboratóriumi tisztítások ellenére sem szolgáltattak igazán jó adatokat.
Érintett világörökség
Kilencfős csapatunkat négy hegyivezető és kilenc hordár (a fiúkat fiú, a lányokat lány hordárok) kíséri az egyhetes körtúrán, amely során az 5109 m magasságú Margherita-csúcsot célozzuk meg. Az egykori bányászszállásból átalakított „hostelünk” kapujánál még mindig várakozik pár helyi, hátha kell még teherhordó az útra. Kilembét elhagyva hamar a tekergőzve emelkedő hegyi ösvényre lépünk.
Az esőerdőt – ami 1900 m magasságban az eredeti növénytakaró volt – már vagy 50 éve kiirtották, hogy művelhető területhez jussanak. Most főleg matokeültetvények, kávé- és maniókacserjék, jackfruit- és mangófák között vezet a földút, amelyet itt-ott agyagból tapasztott „egyszobás” viskók színesítenek.
Magas eukaliptuszokkal övezett vállra érünk, a lékeken keresztül pedig kitárulkozik alattunk a Nyamwamba-folyó széles völgytalpa és az azt szegélyező meredek hegyoldalak. A 45°-ot is meghaladó lejtők foltosan műveltek; van olyan részük, amit felástak, van, ahol banánok nőnek, gyümölcsfák csoportosulnak, vagy éppen legelőként működnek. Minden földterületet művelésbe vontak. Egyszer csak tekintetünk határozott vonalhoz ér, sűrű trópusi esőerdő következik, markánsan kijelölve ezzel a Nemzeti Park és a „kultúrtáj” határát.
Az UNESCO világörökségi listáján 1994 óta szereplő hegység beléptető épületénél bankkártyával fizetjük ki a borsos nemzeti park díjat, ezután nem sokkal pedig már túrabotjaink segítségével ugrálunk az áradások során ideszállított nagy kőtömbökön. A nemzeti park őrei tapasztaltak és kreatívak a vizes szakaszoknál, olyan hidakat építettek, amelyek emberi erővel mozgathatók, így az áradások előtt biztonságba tudják azokat helyezni, és nem kell semmit újraépíteni. Késő délután érünk fel a 2596 m magasan kiépített Sina Hut romantikus viskóihoz, ahol az éjszakát töltjük. „Ettől a ponttól kezdve nagyon látványos szakaszokon fogunk keresztülhaladni!” – mesélem a túratársaknak a közös vacsoránkon. „Kilépünk a montán erdei övből, és az afroalpin övben fogunk túrázni. Ott már sajnos látni fogjuk, hogy mit tett az ember ezzel az egzotikus tájjal…”
Zonalitás-kihívás
A Rwenzori-hegységben figyelhető meg legteljesebben az afrikai magashegységi növényzeti övezetesség, amely az egyenlítői trópusi esőerdő szintjétől a hó és jég birodalmáig nyújtózik. A globális felmelegedés miatt az övek felfelé tolódnak, és egyre jobban csökken a kiterjedésük. A növényfajok (pl. óriás szenéciók) nem képesek ilyen sebességgel alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, szaporodásuk sikeressége csökken, ezáltal az egyedszámuk visszaesik, majd eltűnnek abból az övből, ahol korábban jellemzőek voltak.
Lent a víz, fent a szárazság
Tankönyvszerűen követik egymást a növényzeti övek a Kilembe-trail mentén. Bambuszerdő, majd a mohákkal és szakállzuzmókkal sűrűn borított erikaerdő következik, amely a Kongói Demokratikus Köztársaság irányából betörő felhőpamacsokkal kiegészülve egy prehisztorikus táj rendkívül sejtelmes képét nyújtja. Ez a szint nagyjából a mérsékelt övnek felel meg, pedig még csak 3000 m környékén járunk.
A hegység leghíresebb növénytársulása azonban az afroalpesi öv 3500 m feletti zónája. Törpecserjék, fás szárú hangák, óriás lobéliák és szenéciók, hegyi mocsarak és lápok világa ez, ahol pár évvel ezelőtt még elképzelhetetlen volt, hogy száraz lábbal menjen végig az ember.
A globális felmelegedés miatt a száraz évszakok természete is megváltozott, kiszámíthatatlanabb lett. Előfordulnak hirtelen jövő, rövid ideig tartó felhőszakadások és hetekig elhúzódó száraz időszakok. A tendencia azt mutatja, hogy ezek a száraz időszakok hosszabbodnak, a korábban jellemző nedves, párás levegőt felváltja a meleg, száraz levegő, ami gyorsan kiszárítja a talajt és az eredetileg nedvességkedvelő növényzetet. A ritkább esőzések rövid ideig tartanak, és nem képesek pótolni a száraz időszak okozta vízhiányt, így a talaj és a növényzet szárazabbá válik. 2012-ben és 2020-ban ilyen sérülékeny időszakban kaptak lángra a hegység 3500 és 4200 m között található ikonikus lobélia- és szenéció-erdői, amelyek több száz hektár kiterjedésű területen égtek le, minden valószínűség szerint emberi mulasztás (tűzgyújtás, cigarettacsikk eldobása) következtében. Ezeknek az erdőknek a regenerálódása több évtizedbe vagy akár egy évszázadba is beletelhet, addig pedig csak fokozza a negatív ökológiai hatásokat, amelyeket ez a mesés terület az ember miatt elszenved.
Lassú és költséges
Az afroalpesi zónák rehabilitációjára az Uganda Wildlife Authority és számos nemzetközi szervezet is vállalkozott. Fő cél a mai napig törzsi alapon szerveződő közösségek természetvédelembe való bevonása és oktatása, az őshonos növényfajok visszatelepítése, valamint a bolygatott területeket elkerülő túraösvények létrehozása.
Itt még gleccser volt
Mellbevágó tapasztalás megélni, hogy öt évvel ezelőtt még gleccseren kellett harántolni a Stanley-plató utáni szakaszon a Margherita-gleccsere, most pedig egy 100 m hosszú fix kötélen kell önbiztosítva leereszkedni és szikláról sziklára lépkedni a simára csiszolt gneisz felszínén. Ennyit változott a jég kiterjedése az elmúlt pár évben?!
1906-ban, amikor az első komolyabb térképezések zajlottak, a Rwenzorin 43 km2 volt a gleccserek felülete. Ez oszlott el az egymástól jól elkülönülő masszívumok – a Mount Speke, a Mount Stanley és a Mount Baker – felső zónáiban.
Az elmúlt száz évben azonban a trópusi gleccserek jégtömegüknek több mint 80%-át elveszítették. 2005-ben 1,5 km2 volt a kiterjedésük, a 2022-ben végzett műholdas felmérések pedig már csak 0,38 km2-t azonosítottak.
Már csak a Mount Stanley-n található felszíni jég – a Stanley-platón és a Margherita-csúcs szoknyáján. Ezeknek a szerkezete is átalakult: sokkal inkább tekinthetőek holtjégfoltoknak és firnmezőknek, mint igazi, mozgásban lévő, élő gleccsereknek. Technikailag most a fix kötélen való ereszkedés a legnehezebb, nem is a Margherita-csúcs szoknyáján lévő gleccserre való felkaptatás, ami pár évvel ezelőtt még a mászás „rettegett” szakaszának számított. Korábban itt egy 60°-os jégleszakadáson kellett feljutni, nekünk már csak a bokáig süppedős vizes hófelszín maradt. Persze még mindig trükkös a szakasz: az egykori gleccserfelszín elválik a sziklától, így ott létrákkal és egy híddal próbálják átívelni a hasadékokat, kisebb-nagyobb sikerrel. „Ez a híd is már csak mutatóban van itt” – jegyzi meg ironikusan az egyik túratárs, miközben a használhatatlanná vált „vasroncs” alatt kell figyelmesen traverzálnunk az utolsó, már csak sétálós, könnyű szakaszig.
A csúcson elképesztő helyen állunk, Uganda és a Kongói Demokratikus Köztársaság határán, 5109 m magasságban, hegyek és csúcsok, amerre csak a szemünk ellát. Ha képeslapon mutatták volna meg ezt a kilátást egykor, sose találtam volna ki, hogy Afrikában vagyunk. Az ámulat mellett mégis kettős érzések kavarognak bennünk. Egyrészt, mert biztonságosan vissza kell még ereszkednünk a táborig, másrészt pedig azért, mert az utolsók között vagyunk, akik láthatják e vidék hősi, legendás oldalát – a trópusi gleccserek utolsó afrikai képviselőivel.
Az utolsó jégnyomok
A Stanley-plató jegének kiterjedése 2020–2024 között 29,5%-kal csökkent. A Mount Baker szinte teljesen jégmentes már, a Mount Speke csúcsa alatt az utolsó holtjégfolt viaskodik még az idővel. Az előrejelzés szerint a Rwenzori területéről 2030–2040 között teljesen eltűnnek majd a gleccserek.
Szép kilátások
A túránk végén máshol ereszkedünk vissza Kilembébe, mint öt évvel ezelőtt. A tűzvész miatt tájrehabilitáción áteső völgyet kikerüljük, és a Covid időszaka alatt – újra – felfedezett vízeséseket felfűzve ereszkedünk lefelé. Nem bejáratott útvonalról van szó, több alkalommal is leopárdnyomokat látunk. A Nyamwamba-völgyre nyíló kilátópont mellett ebédelünk. Helyi vezetőnk Kilembe felé mutatva arról mesél, hogy a kormány újra szeretné nyitni a bányát, amit az itt élők többsége is támogatna.
„A helyi politikusok a gazdasági fellendülés kulcsaként hivatkoznak a művelés újraindítására, ami magasabb életszínvonalat biztosítana a környék lakói számára. De ezt a sztorit mi már ismerjük…”
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
