A skicc egyenes vonala merészen nyúlik a Duna fölé. Terasz, kilátó, talán egy röplabdapálya. Mindegy is. Álom, ha igazán szigorúak lennénk, nem is a legszebbekből való. Ahogy lapozom az egyetemi hallgatói terveket, amelyek Észak-Komárom új Duna-partját lennének hivatottak megalkotni, a realitás legcsekélyebb támaszát sem látom. Mintha Bilbaóban lennénk, vagy Párizsban. De lehet, hogy a hallgatóknak van igazuk.
Aztán bent ülök a kikötői hivatal könnyezőpálmás irodájában. Ez is bárhol lehetne. Műanyag ajtók, műanyag kilincs, porfogó padlószőnyeg és az elmaradhatatlan íróasztal, amelyen egy hatalmas monitor vitorlája védi a dolgozót a belépő tekintetétől
„Sétálni? Itt, a kikötőben?” Őszinte nevetés, majd folytatja: „A Duna-parton ugyan ki sétálna? Sínek és daruk között? Ez veszélyes!”
S ha egyszer nem lennének daruk? Ha Komárom úgy simulna a parthoz, mint a megreformált nyugati nagyvárosok, a hallgatók által megálmodott céllal, talán szerényebben, csendes pihenőkkel és vidám sörteraszokkal?
Ez a kérdés itt, a keskeny monitorral kettészelt irodában olyannyira szürreálisnak tűnik, hogy inkább fel sem teszem. Mikor visszatérek a hallgatókhoz, már rég mással foglalkoznak. „Ha itt sétányok lennének és teraszok, hol kötnének ki a hajók?” – hozom a kérdést az irodából. Erre nem gondoltak. Szerintük a kikötő az bárhol lehet, az nem látványos dolog, az nem is való egy városba. Lehetőleg jó messzire kell tenni. Aztán elgondolkodnak, és hozzáteszik: egy daru azért maradhat, kilátónak.
Elképzelt kilátás
Két világ nem érti itt egymást: a régi munkásöntudat és az új, a győztes, a szabadidős társadalom. Mi tagadás, én is szívesebben kávéznék fenn a magasban, egy csinos daru-kilátóban, elnéznék messze a Gerecsére, figyelném, ahogy a Vág-Duna vize elkeveredik a főágéval. Néha feltűnne egy-egy hajó, éppen csak halkan morajlana, télen azt sem hallanám a jól fűtött üveg mögött. Elgondolnám, hogy ez a hajó végigjárja a nagy folyamot, valahol német földön veszi fel áruját, és éjjel-nappal haladva érkezik meg egy román kikötőbe. Talán a tengerre is kikanyarodik. Tatján színes zászló lobog, a nemzetközi vizek nemzeti jelképeként. A fedélzeten a kapitány autója pihen, szelíden, mint egy feladat nélküli házőrző kutya. De itt már megállok. Az ember munkára termett, tonnákat mozgat, a diszpécser recseg a rossz hangszóróba, a világítótorony kékes fénnyel hűti a háznyi magasra tornyozott szénpiramisokat. Miért száműznénk éppen a kikötőt a városképből? Miért evidens, hogy egy kávéház jogosabb helyet formál a Duna-partra, mint egy rakodópart?
Komárom forgalomtól alig bolygatott kikötője ma már inkább műemlék, mint gazdasági racionalitás. A 20. század emléke, a nagy iparfejlesztések korának önmaga végét túlélő lenyomata.
A parti vágányokon a rozsdás teherkocsik szinte szuszognak, mint egy József Attila-versben. Jan Assmann, a kulturális emlékezet egyik legmeghatározóbb kutatója szerint a klasszikus modernitás helyszínei, a vasútállomások és gyárak – no meg a kikötők, tehetnénk hozzá – ma már inkább hasonlítanak egy múzeumra, mint üzemre.
Energiaválság
Hetek óta járok át a hídon, a „déli és északi”, az „ó és új”, a „magyar és szlovák” (idősebbek szóhasználatában még „cseh”) Komárom között. Ezalatt rögzült bennem nemcsak a kikötő látképe, mely a hídfő alatt, mint egy életnagyságú terepasztal terül el, de a szerelvények helye is. Mert ebben a bő hónapban egyetlen kocsi sem mozdult, egyetlen daru sem fordult. A csönd, mint mondani szokás, tapintható vagy éppen vészjósló. A kikötő forgalma a rendszerváltás előttinek a 10%-át sem éri el, pedig már a nyolcvanas éveket is mély válság jellemezte. Néhány ember működteti az egész partot. A felszámolás helyett azonban időről időre nagyvonalú fejlesztési tervek születnek. A város pedig hiába kérte, három évtized alatt sem sikerült sétateret nyernie a parton.
Néhány éve már úgy hírlett, a Vág-Duna és a Duna összefolyásánál, az ún. Spitzben lévő töltőállomást felszámolják. Aztán jött a „nagy energiaválság”, és a kikötőt egyszerre szénhalmok lepték el, mint a „régi szép időkben”, a hajók pedig sorban álltak a töltőállomás előtt.
Persze naivitás lenne azt hinni, hogy a mai energiaigények mellett egy múlt század közepéről itt maradt kikötő képes kiszolgálni akárcsak egy nagyobb régiót is. A kikötő személyzete azonban bizakodó. Azt mondják, a hajózás az egyetlen alternatívája a hosszú kamionsoroknak. Bizonyára így van, és én is fellelkesülök, elképzelem, hogy a vízállásjelentések imaszerű monológjaiból ismerős „uszályok és hajóvonták” a 21. századi zöld átállás komótos nyertesei lesznek. Ma azonban inkább tűnnek kihalófélben lévő vízi dinoszauruszoknak, ahogy a két part között sötéten lebegnek, oly mozdulatlanul, amely leginkább ellentéte, mint szolgálója a digitális sztrádán száguldozó világgazdaságnak.
A régi álmok
Van időm ezeken elmélkedni, amíg a levéltári kollégák felhozzák a raktárból a dobozokat. Kikötőt ezeken semmit sem találok.
A Prágából, majd Pozsonyból irányított kikötő területe a város terra incognita földjeként jelenik meg a térképeken, jelek nélkül fehérlik már az 1920-as évektől kedve végig a legutóbbi rendszerváltásig. A kikötő mögött azonban nagy változások zajlottak.
A fél várost lebontották, hogy helyet teremtsenek a pozsonyi lakótelepeket idéző „majdnem tízemeleteseknek”. Ezek dunai ablakai valóságos kis diorámák, ahonnan a táj ismét folyóval telik meg. De semmit nem adtak ingyen. A panelházakban nemcsak a lehúzott angol vécék közös stangon végigfutó robbanásszerű zaja, de a kikötői markológépekből kihulló rakomány ablakrázó puffanása is az otthon részévé vált. Zaj és hang között persze fejben dől el a különbség.
Az itt lakó munkások jobbára a kikötőben vagy a hajógyárban dolgoztak. Nekik ez a karcos csörömpölés a megélhetés szerves részét képezte. Mindezt inkább elképzelni lehet, mint kiolvasni a dokumentumokból. A levéltár makacsul hallgat.
Senki se tudná ma már kideríteni, hogyan kerültek a kikötő tervei végül a Duna Menti Múzeumba. Mintha csak Jan Assman tézisét akarták volna bizonyítani, hogy a modernitás a múzeumokba való. Az időben legfiatalabb terv az 1945 utáni rendezési elképzeléseket mutatja. A több négyzetméteres vázlaton Komárom egyetlen grandiózus kikötőként jelenik meg, körbefutó gazdasági vasúttal, minden talpalatnyi vízhelyen pihenő hajókkal. Aki ezt megálmodta, éppúgy a fantázia és a nyugati minták megszállottja volt, mint a mai egyetemistáink. Egy hamburgi szemnek is elfogadható léptékű kikötő ölelte volna körbe Jókai csendes kisvárosát. Néhány kósza vágány és a kikötő „újabb”, ma már ugyancsak 50-60 éves épülettömbjei jelzik, hogy a tervet el is kezdték megvalósítani. A hajózástól remélt hasznok azonban úgy tűnik, rendre elmaradnak a valóságtól.
A kikötő város felé eső részén, ahol a vízen érkező árukat kéne fogadni, ma irodaházak, diszkontáruházak, magánklinikák sorakoznak. Jellegzetes városszéli táj ez.
Még a szomszédos utcákból is autóval kanyarodnak ide az emberek, hogy csempét, festéket, fürdőszobacsapot vásároljanak. A kikötőnek ez a része a félbehagyottság érzetét kelti.
Fenntebb, a hídon túl, a panelházak alatt ugyancsak csöndes a táj, de itt inkább az elhagyatottság dominál. A nyerstégla falazatú vörös raktárak a mélykéktől a mélyzöldig váltakozó vízparton úgy világítanak, mint egy Szinyei Merse Pál-festményen a piros pokróc. Fogják az ember tekintetét. Belül pedig valóságos bazilikák. A fedélszék támaszok nélkül lebeg a tér felett, hogy a teherautók és targoncák kényelmesen lavírozhassanak. Nincs az a rendezvényszervező, aki ide ne rave partyt álmodna...
Már megint ez a túlzó és standard álmodozás! A raktárak egy része valóban üres, de a legtöbb helyet használják. Kisebb vállalkozások húzódnak meg a csarnokok szegleteiben, mint egykor az elhagyott római amfiteátrumok falaihoz támaszkodtak az új népek otthonai. Távol még nagyobb épületek sorakoznak, az már a hajógyár, szintén felosztva, többek között a magyar egyetem pedagógiai kara is itt kapott helyet.
Az első hajó
Sétára indulok a kikötőben. A víz most vakítóan kék. A napok óta nem lankadó szél és a ragyogó napsütés együtt a norvég fjordok hangulatát teremti meg. Egy jacht tűnik fel, rajta a „kapitány” épp olyan, mintha a levéltárban talált szocialista plakát munkásfigurája lenne: bátran, ellentmondást nem tűrő optimizmussal néz a messzi semmiségbe. Félmeztelen mellkasa előtt magabiztosan tartott kormánykerék, kikötésre készülnek. A kidomborodó has persze már nem illene a plakátra, azt a művésznek kockásítania kellene, mint ahogyan a hajó orrán pózoló női alak formái is finomításra szorulnak
Szociológusok nem győzik hangsúlyozni, hogy esztétizálódik a világ, értsük ezalatt, hogy egyre inkább felértékelődik a szépség és a látvány. Más kérdés, hogy ez a szépség nagyrészt elképzelt, retusált valóság. Ahogyan egy letűnt kikötő is retusált valóság lenne. Amíg működik, csak gond van vele: foglalja a helyet a sétálók elől, zajos, és port ver fel. Ha bezárnák, egyszeriben az Aranykor örökségévé válna, ahol még a kikötői bak öntöttvas gombája is figyelmet érdemel.
Ezek a kikötőbakok egyébként meglepő módon, de ma is használatban vannak. Nem is annyira itt, az egykori téli kikötőben, de kint a főágnál. Egyik nap egy óriási szállodahajó lavíroz ide. Kisebb falunyi hasznos négyzetméterén 40-50 angol és amerikai nyugdíjas osztozik. Közülük csak kevesen merészkednek ki a városba, de ők aztán valóságos látványosságszámba mennek. Járáshoz nem szokott lábuk, megfellebbezhetetlen anyanyelvi angoltudásuk – amit éppen ezért kevesen értenek – és persze jobb és szebb városokhoz szokott tekintetük, mindez valószínűtlenül idegenné teszi őket. Pontosan így nézhettek ki jó 200 éve az első gőzhajók szintén angol utasai.
Ahol nincs szállodahajó, márpedig általában szinte sehol sincs, ott a kikötői bakok remek pihenőhelyet kínálnak, friss dunai levegőt, pazar naplementéket. A túlparton pedig a magyarországi oldal kikötőjének körvonalait. De ez már egy másik történet.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
