Az éghajlatváltozás azonnal és közvetlenül érinti a növényzetet – ennek mezőgazdasági és erdészeti következményei egyre közismertebbek, de itt az ideje máshogy nézni a városi közparkokra is, amelyek sokaknak jelentik az ablakot a természetre
2007-ben Székelyföld szívében egy csapat tájépítésszel és helyivel indultam a Hagymás-hegység gerincére. Többnapos fürdőépítő kalákát követően: kirándultunk. A bakancsos, természetközeli „idegenek”, köztük velem, erősen rácsodálkoztak a helyiekre, pontosabban gumicsizmáikra, amelyikben egyébként remekül teljesítették a nem jelentéktelen távot. Hiába, az ő archaikusabb életükben az erdőt nem járják, számukra a környezet nem valami különálló dolog, amelyre szép és jó dolog rácsodálkozni, hanem a mindennapi valóság, munkaterep. Ami se nem szép, se nem csúnya, egyszerűen csak van.
A filozófiatörténet szerint az ember és természet közötti viszony megbomlása többek között a humanizmus, az individualizmus, a szekularizáció és a reformáció folyamataiban, az ipari forradalom nyomán kialakult életmódváltozásban érhető tetten.
Park 1.0, avagy a sétatértől a népkertig
A városiasodás és a polgári társadalom létrejöttével a 18–19. század fordulóján jelentek meg az első közparkok, vagy ahogy az idő tájt hívták őket: a népkertek (nem mellesleg ekkor indult el a természetjárás, a „kirándulás” is). Mindez teljesen érthető: az akkoriban rendkívül sűrűn beépített városokban megjelent az igény a zöldfelületek iránt, s a polgárosodás eredményeképpen kialakításukra volt immár politikai szándék is.
A bajor uralkodó saját pénzén és saját birtokán építtette meg az Englischer Gartent 1789-ben, Münchenben. A világ talán legismertebb parkja, a New York-i Central Park pedig 1857–1860 között épült. Budapest is az élen járt e folyamatban: az 1813-as tervpályázatot követően 1836-ra lett kész Európa egyik legszebb népkertje, a Városliget. A II. József által terveztetett Városmajor azonban már 1785-ben megnyitotta nem létező kapuit a Budára helyezett hivatalok dolgozói, valamint a helybéli polgárok számára. Vidéken ugyanakkor inkább sétaterek épültek akkortájt, Sopronban például 1828-ban, Kolozsváron 1839–43-ban. Ezek a sétaterek és közparkok elsődlegesen a természettel való találkozás helyei voltak, üde zöld szigetek a zsúfoltságban, de emellett fontos társadalmi szerepet is betöltöttek, hiszen „a népkert (az), ahol a nemes és a nemtelen kötetlenül találkozhatnak” – írta Széchenyi István.
Függetlenül attól, hogy egy közparkban a szabálytalanul elszórt, romantikus facsoportokkal és bokrokkal, illetve szabad gyepfelületekkel dolgozó angol eredetű tájképi kertalakítás vagy inkább a sűrűbb és intenzívebb kiültetés (volt) a jellemző, fontos, hogy a közparkok jellege és képe alapvetően megjelenésük óta nem változott. Cserébe elég mélyen berögzült kulturális értékeket eredményezett, mint ahogy azt jól leírja a Palásthy György által rendezett Égigérő fű című film szállóigévé vált mondata is: „Csak az a szép zöld gyep, az fog nekem hiányozni!”
A gyep mint nemzeti büszkeség
Pedig egy intenzíven használt, pár fűfaj keverékéből megalkotott pázsit már a film elkészültekor, az 1970-es években is csak rendszeres kaszálás, öntözés, tápanyag-utánpótlás és talajgondozás mellett tudott fennmaradni a hazai éghajlaton (önmagában is abszurd, hogy gyakran óceáni éghajlatra „gyártott” magokat vásárolunk Magyarországon), pláne manapság, a hőhullámok és aszályok sújtotta valóságban.
A néhány éve – egyes esetekben komoly (komolyan vicces) indulatokat kiváltó – hazánkban is terjedő, a változó környezeti feltételekhez alkalmazkodó városi gyepek vagy vadvirágos rétek fontosságának megértéséhez érdemes távolról indulni. Mondjuk, az Alföld füves mezőségeiről. Miközben az „ami szép, az rendezett” mítoszában a nyári aszályban is ivóvízzel locsoljuk a füvet, a pusztára mint hungarikumra mindenki büszke. Pedig az is „csak” egy gyep…
Európa kilenc biogeográfiai régiója közül a kontinens mindössze 3%-át kitevő pannon régióban számos olyan élőhelytípus és faj található, amely földrészünkön máshol nem jellemző. A Kárpát-medencében többek között éppen a gyepek a biológiai sokszínűség szentélyei.
Azt is mondhatnánk, hogy a gyepek nemzeti büszkeségre adnak okot, ahogy a híres puszta, a nagy kiterjedésű, legeltető állattenyésztéssel hasznosított terület is. A puszta nevében benne van e páratlan táj múltja, de ellenmondással teli jelene és jövője is: az ember jelenléte nélkülözhetetlen a jelentős részben emberkéz alakította, különleges élővilágnak otthont adó tájban. A 19. század közepén hazánk megközelítőleg 30%-a gyepes terület volt, jelentős részük legelőként vagy kaszálóként hasznosítva. Ám az egyre fokozódó városiasodás, az új típusú területhasználat és az intenzív mezőgazdaság következtében másfél évszázad alatt felére csökkent gyepterületeink aránya.
Nem elhanyagolt, csak biológiailag sokszínű – avagy milyen a közpark 2.0?
Budapest – talán meglepő módon – ma is előkelő helyen szerepel Európa nagyvárosai között a biológiailag sokszínű, modern parkfenntartás és -fejlesztés területén. Ebben pedig – némi képzavarral – a vadvirágos rétek váltak állatorvosi lóvá. S nemcsak az extenzív gyepek használata, de az évelő ágyások kialakítása, a helyben komposztálás és az avar helyben tartása is bevett gyakorlat. Továbbá hamarosan lesz a tervek szerint Budapesten olyan közpark is, ahol juhok végzik majd a fűnyírást, a vadvirágos rétek mellé pedig kaptárokat telepítenek.
Ha kíváncsi vagy miért lett a Pünkösdfürdő Park a Zöld Városokért európai verseny negyedik helyezettje és miért irigylik Veszprém zöldlakótelepének lakóit, lapozz bele, nyomtatott magzinunkba!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
