Ahol az Andok és az Amazonas összeér... A perui Tingo María környekének karakterét a magashegység és a síkvidéki esőerdő találkozása határozza meg. Hűsítő vízesések tucatjai, olajmadaraktól hemzsegő öblös barlangok, papaya- és ananászültetvények között ámuldozunk, de a helyiek büszkén mesélik, hogy a legtisztább perui kokain is innen származik

Fotó: Heiszig Benedek

Ingerülten vonnak kérdőre, nagyon zaklatottak, így időbe telik, mire megértjük a helyzetet: veszélyesnek ítélik jelenlétünket, mert azt hallották, hogy a „gringók” (fehérek) gyerekeket rabolnak a szerveikért, és lenyúzzák az arcukat (a biztonság kedvéért erről egy videót is mutatnak Juliannak). A jelenségnek neve is van, egyre csak a „pelacara” szót ismételgetik, ami magyarul archámozónak fordítható. Hátborzongatóan furcsa és egyben tragikomikus helyzet: még sosem kellett bizonygatnom, hogy nem szervkereskedő vagyok, csak biciklis turista. A kevésbé elvakultak gyanítják, hogy ártalmatlanok vagyunk, de néhány megrémült anya dühösen ordítva követeli az eltávolításunkat. Másfél óra telik el így, de nem sikerül dűlőre jutnunk, pedig mindent megteszünk megnyugtatásukra: megmutatjuk az útleveleinket és a cuccainkat.

Szerencsére nem alaposak, és a sebtiben a sarokba kotort drónt nem veszik észre, az most nem tenne jót a helyzetnek. Ugyanis további részletek derülnek ki a TikTok-on terjedő közvélekedésről: az alienek (hogy mi?) éjszaka drónokkal derítik fel a terepet, majd jetpackkel (repülő ruhával) érkeznek, és lézerfegyverrel lövik ki az áldozatokat... Aha...

Sorban érkeznek a falu mindenféle szintű elöljárói, végül három, különböző fajta fegyveres rendőr is, így már nyolcadszor kell elmagyaráznunk, hogy kik vagyunk és miért itt. A rend őrei szerencsére nem osztoznak a helyi hisztériában, és elintézik, hogy ne zárjanak éjszakára a faluházba. A lincsparti végül bizarr éjjeli fotózkodásba torkollik, néhányan a gyerekeiket állítják mellénk, hogy szeretnének egy képet a „gyerekrablókkal”. Remélem, itt a vége a mai naplóbejegyzésnek... (Ja, és hogy a friss májak meg a három vese kibírják holnapig a hűtőtáskában.)

Mobilhálózati ügyfélszolgálat – Az Andok magasan fekvő falvaiban a szélsőséges időjárás miatt nem tűnik egyszerűnek az élet, lejjebb, a trópusi klímán már érezhetően nyitottabbak és közvetlenebbek az emberek. A 13 éves Juan készségesen magyarázza el harmadszorra is a kisboltjukban vásárolható mobilinternet-csomagok közötti különbségeket, kecsuául

Fotó: Heiszig Benedek

Másnap reggel a falu másik fele jön turistasimogatóba, mindenki kíváncsi a csipásan ásítozó vérszomjas bringatúrázókra. A történet pont olyan abszurd véget ér, mint ahogy kezdődött: két kisiskolás lány bujkál riadtan a ház sarka mögött, majd papírgalacsint küldenek egy négyéves forma kisfiúval – a telefonszámuk szerepel rajta. Levonjuk a tanulságot: így jár, aki a turizmus által nem érintett területeken teker, megint kolumbuszi érzésünk van, csak minket sajnos nem isteneknek néznek. (Fene essen a TikTok-ba!)

Na jó, néha tényleg kaptunk néhány kölyköt ajándékba – Az ápolónak tanuló Simon nevetve pakolja fel rémült öccsét a csomagtartónkra, a „gonosz fehérek elrabolják a gyerekeket” babona széleskörűen elterjedt a régióban

Fotó: Heiszig Benedek

Fotó: Heiszig Benedek

A hegyekből a síkvidékre – azonnali dzsungelélmény

Az Andok és az Amazonas-medence határán járunk, a magasságból veszítve a növényzet mellett a gasztronómia is kezd változatosabbá válni, így a bőséges ebéd után küldtünk még hat banánt és ugyanennyi muffint. Mielőtt továbbgördülünk, meglepődve konstatáljuk, hogy minket is pont az tesz boldoggá, mint a helyi kissrácokat: süti, banán, bicikli. Jó élet!

Igazi isten háta mögötti úton haladunk, egy kis falucskában egy focizó srác – meglátván minket – felkap a vállára egy kisebb gyereket, és futva hozza, nem kell-e esetleg. Már nem őszinte a mosolyunk. Este megint megáll egy motor az úton, és két alak közelít a sátrakhoz. Nehezen fogjuk fel, de a focis arcok azok, a kis faluból jöttek, és kaját hoztak nekünk, mert emlékeztek, hogy boltot kerestünk. Másnap délután egy útszéli vendéglő teraszán foglalunk helyet, a korai vacsora kukoricaleves és chancho (a disznó tetszőleges alkatrésze). Nagyon finom, de amikor fizetni akarunk, a tulaj elharapva ismételget valamit. Eleinte nem értjük, de aztán átjön: nem kér semmit, a vendégei voltunk. Micsoda emberek!

Hamar hozzászokunk a párás meleghez, már szürreálisnak tűnik, hogy két napja még pehelykabátban tekertünk az Andok hatezres csúcsai között. Az Amazonas lapályától azonban még elválaszt egy utolsó hegyvonulat.

Erdő helyett banánliget – Kiirtott tisztásokat mindenfelé látni, azonban a helyiek elmondása alapján az utóbbi időben szigorodtak az erdőterületekre vonatkozó perui törvények, csak megszabott fajú, vágásérett fák termelhetőek ki, melyek után feljön a természetes újulat.
A fakitermelést leginkább a főutakon kialakított rendészeti checkpointokon ellenőrzik, a rönköket a kamionokon azonosítva. Az illegális erdőirtásért börtön jár. Ugyanakkor a korábbi évtizedeket nehezen heveri ki a természet, sok helyen csak alacsony, másodlagos erdő látszik az Amazonas folyó mentén, igazán nagy fák már alig

Fotó: Heiszig Benedek

Útlezáráshoz érkezünk, mintegy 200 kamion várakozik az óránkénti zöld lámpára, az útépítők minket azért szó nélkül átengednek. A hágót egy 500 m-es alagúttal spórolták le, ezt mi sem tudjuk kikerülni, de ahogy nekivágunk a koromsötét borzalomnak, pont megindul mögöttünk a 200 kamion. Kétségkívül a túra legfélelmetesebb pillanatai peregnek...

Juliannak megint eltört egy küllője, így nagyon korai tábort verünk, immár a dzsungelben. Furcsa érzés, idegen és ismeretlen világ, nem tudod, hogy mire kéne odafigyelni. Pontosan az a hangulat, mint amikor a kalandfilmekben a csinos szőke főhősnő egyedül mászkál az erdőben, a zene egyre feszültebb, és érzed, hogy ezt nem kéne. Próbálunk kevés hülyeséget csinálni. A bringámat egy hangyabolynak támasztottam, és megettünk egy kakaóbabnak látszó még éretlen zöld valamit.

Reggel meglepődve tapasztaljuk, hogy túléltük az éjszakát. Alkonyatkor és a hajnali szürkületkor is furcsa, folyamatos sípoló hangot ad az erdő, mintha csak egy indiai horrorfilm Youtube-ról lopott audioeffektje lenne.

1. Kabócák, csak más a dialektus. Reggeli után a közeli vízesések (Velo de las Nimfas = Nimfátyol-vízesés) felfedezésére indulunk, az első igazi dzsungel-élmény, teljes extázis, hatalmas fák, pálmaházszag. Broméliák, levélhordó hangyák és extravagáns virágok, minden díszlet megvan, ami kell. Szomorú felismerés, hogy Európában, főleg Magyarországon ehhez képest nincs is természetünk, az otthoni erdő csak „kukoricaültetvény”.

A dzsungel vészharangja – Vezetőnk szerint nagyjából 800 éves lehet ez a szélesen terpeszkedő faóriás. A hatalmas támasztógyökereket a gekkók lesvadászatra, a denevérek nappalozásra használják, az amazóniai indiánok pedig vészjelzőként. Ha valaki irányt vesztve eltévedt a buja rengetegben, akkor a keskeny palánkgyökeret megdöngetve, messze hangzó dobolással tudatja a többiekkel hollétét

Fotó: Heiszig Benedek

Táplálék után kutatva – A perui boltok kínálata általában kimerül a keksz-kóla-tonhalkonzerv trióban, igazi kincs, ha az utazó változatosabb készletű üzletet talál, a mellékelt ábra ellenére sört azonban ebben a kisboltban sem kapni

Fotó: Heiszig Benedek

Bevezetés a hőségbe – kiút nincs

Szálláshely után nézünk Tingo María kaotikus utcáin. Végül egy takaros hostelben kötünk ki, nehéz fabútorok, rengeteg dísznövény. A harmincas éveikben járó tulajdonosok mind tesók, maguk is nagy utazók, Európában jártak egyetemre. A lézengő szúnyogok miatt ők is sátorban alszanak a minden emeletén nyitott trópusi stílusú házban. Az egész hostel furcsán jómódú, alig lepődünk meg, amikor a közösen elköltött vacsoránál csendes büszkeséggel mesélik, hogy gyerekkorukban az apjuk uralta a vármegyei kokainbizniszt.

Escobarnak szállították a helyi termést, a kolumbiaiak a fizetséget gyakran leszállás nélkül dobták ki a kisrepülőből, ami egyszer a közeli patakban landolt, így kiskölyökként az ő feladatuk volt a kamrában forgatni a száradó dollárokat. Térdig jártak a 100-as címletekben. Máskor az éjjeli esőben kellett menekülniük, az erdőben megbújva figyelték, ahogy a DEA (az amerikai drogelhárítás) helikoptere ereszkedik le a házuk fölé.

Azóta a hadsereg felégette a kokaültetvényeket, a környék mára (elvileg) átállt a kakaó-, kávé- és gyümölcstermesztésre.

Pár napot itt töltünk pihenéssel, entrópiacsökkentéssel és hasmenéssel. Csatlakozik hozzánk Matyi és Blanka, hogy közösen hajózzunk le az Amazonason Iquitosig. Addig még van azért pár száz kilométer, így egy kiadós tejberizs után nekivágtunk a hőségnek. Karvastagságú kígyók lapulnak elütve az úton, utánanéztem, ez a közönséges óriáskígyó (Boa constrictor) lesz. Közönséges. Délután a Velo de la Novia (azaz „A barátnő biciklije”) nevű vízeséssel masszíroztatjuk magunkat, nagyon ki lehetnek már fogyva a névötletekből.

Egy pékség felvásárlása után egy kisebb mellékútra térünk, végtelen olajpálma-ültetvények között haladunk. Kezd kicsit elképzelhetetlenül meleg lenni, mintha nyolc sütőt felejtettek volna nyitva a pucér testedtől 20 cm-re. Az út kiirtott és felégetett erdők, banánültetvények, hosszú fülű púpostehenek mellett hullámzik végeláthatatlanul, 45 °C lehet árnyékban, az ivóvizünk teameleg. Ez a hely egyszerre a paradicsom és a pokol.

Pár liternyi izzadság és néhány papaya kölcsönvétele után megérkezünk Honoriába, ahol megint a rendőrségnél tarhálunk szállást, végül egy őslakos közösségeknek kialakított épületbe irányítanak: üresen kongó termek, börtönszerű rácsok. Egy köpésre van a folyó, elég szutykos és meleg, de jót fürdünk. Vacsora után ananászjugót (híg és hűvös gyümölcsturmix) szívószálazunk. Ez a falu az epilepsziások rémálma, áramszünet miatt egy központi generátorról megy mindenhol az áram, így az összes lámpa órákon keresztül villog, leírhatatlan hangulatot teremtve. Mire visszatalálunk a folyóparti épületbe, a cellánkban már nem vagyunk egyedül, egy bennszülött család fekszik a sátraink mellett a betonon, javarészt anyaszült meztelenül.

Banán-depó – Az Amazonasba torkolló Ucayali folyó partján hamisítatlan kikötői hangulat fogad. Az esőerdő gyümölcseit bádoglemezre és machetére cserélik el, a mindent beborító szemét közt keselyűk keresgélnek

Fotó: Heiszig Benedek

Hajóra fel! És le…

Hajnali 3-kor indul a nap és a kukoricadaráló, aztán csónakot kezdenek hegeszteni, amihez persze a kalapálás is elengedhetetlen. Mire a nap felkel, már kiterítve szárad a tengeri, néhány csirke extázisban rohangál a kajamezőn. A „forró folyóhoz” igyekszünk, az első tíz percet egy kis csónakon tesszük meg, majd másfél órát gyalogolunk egy esőerdei nyiladékon. Végre elérjük a 95 °C-os gőzölgő vízfolyást is, nem is tudom, mi lehetne ennél indokolatlanabb látványosság ebben a kánikulában. Maximum 11 másodperc után mindegyikünket a folyó „hideg” része kezd érdekelni: ide egy ausztrál helikopterpilóta kalauzol el minket, helikopter nélkül sajnos. Megfürdünk a fekete színű vízben, a hatodikos természetismeret-tankönyvből az rémlik, hogy ha él valahol anakonda, akkor az fixen itt. Este juanes, azaz banán-levélben főtt rizses hús, talán a legtipikusabb amazóniai étel.

Baromfi a Paradicsomban – Az Amazonas-medence igazi édenkert, a trópusi klímának köszönhetően az éhenhalás senkit sem fenyeget, mivel a legtöbb haszonnövény egész évben termeszthető – sajnos persze csak az erdővel borított területek kárára

Fotó: Heiszig Benedek

Csirke-horror – Utak híján errefelé mindent hajóval szállítmányoznak, így a közel mozgásképtelenre hizlalt húscsirkékre is hosszú vízi utazás vár, mielőtt az amazóniai étlapra kerülnének a krokodil mellé

Fotó: Heiszig Benedek

Fotó: Heiszig Benedek

Bevásárolunk a hajóra: függőágy, kötél, szúnyogháló. Ez már maláriás vidék, legalábbis a helyiek ezt és az ellenkezőjét is erősen állítják. Este összepakolunk, és éjfél körül hurcoljuk be cuccainkat a hajóra, másnap reggel 5-kor indulunk. Azaz indulnánk, de nem, mindenki mást mond, a kapitány azt, hogy talán holnap.