Reggel

Frissen ébredek, enyhe hátfájással. A földre helyezett futon (tömött matrac) kényelmes fekvést nyújt, de azért keményebb az Európában megszokottnál. Gyorsan fel is tekerem, hogy nappal is élhetővé varázsoljam azt a kb. 6 négyzetméteres, tatamival (rizsszalmából készült, gyékénnyel fedett szőnyeg) borított szobát, amit a helyi családtól bérelek Oszakában, Japán harmadik legnagyobb városában.

Közben hálát adok az égnek, hogy ma sem volt földrengés, pedig a lemezhatárokon fekvő szigetországban ez gyakori esemény, és a helyiek most már készülnek egy igen nagy erejű földmozgásra – olyanra, amilyenre csak 50-60 évente van példa. (Miközben 1995-ben is katasztrofális rengés pusztított a környéken.)

Elhúzom a sódzsit (vékony papírral borított, farácsos tolóajtó), és azonnal megpillantom a reggelit, melyet a háziasszony mindennap kikészít a vendégeknek. A miszoleves (tofuval, hagymával és egyéb zöldségekkel készített halleves) és a rizs elmaradhatatlan tartozéka a napi első étkezésnek, de azért a nyugatiak kedvéért gyakran kerül tükörtojás és tonhalas szendvics is az asztalra.

A nattó (fermentált szójabab) ebben a családban csak ritkán része a reggelinek – nem baj, nekem túlságosan erős a bacillus subtilis natto baktérium adta íz. Kényelmes tempóban eszem, a gyönyörű mintákkal díszített, általában lakkozott hasi (evőpálcika) használata gyorsabb iramot nem is tesz lehetővé számomra, pedig alig várom, hogy streetfotóra teremtett, kis kamerámmal a szokásos felfedezőutamra induljak. Annál is inkább, mivelhogy különleges lesz ez a nap: Kiotó külvárosában nézem meg a sakurát (cseresznyevirágzás).

Egy gyors fogmosásra és zuhanyra azért szakítok időt, méghozzá párhuzamosan: Japánban a fürdőszobák többsége egy teljes mértékben műanyag borítású helyiség, amit mindenhol össze lehet – és szokás – vizezni. Az átöltözésre, illetve a ruhák és piperecuccok szárazon tartására egy külön fürdő-előszoba szolgál.

Az egész napos felfedezőutak előtt a biztonság kedvéért a mellékhelyiséget is fel kell keresni, itt azonban erről teljesen leszoktam: Japánban ugyanis szinte minden nagyobb közlekedési csomópontnál van nyilvános vécé, méghozzá olyan, amibe már-már élmény betérni. Patyolattiszta, néha zene is szól, és minden használat külön kaland, hiszen egy átlagos, fűtött ülőkével rendelkező vécén több gomb van, mint egy utasszállító gép vezérlőpultján.

A vállalkozó kedvűek bátran kísérletezhetnek a különböző funkciókkal, ha nem félnek a meglepetésektől.
Összekészülök, a benti papucsomat a genkannál (bejárati ajtó előtti, alacsonyabb padlós rész) utcai cipőre cserélem, és elindulok.

Forgalomirányító rendőr a tokiói Sibuja kereszteződésnél – Ez a világ egyik legforgalmasabb kereszteződése. Egy ún. Barnes Dance típusú átkelő, amelynél a járműforgalmat minden oldalról egyszerre leállítják, hogy a gyalogosok úgyszintén minden oldalról egyszerre átkelhessenek. Itt tényleg szükség van a forgalomirányító rendőrök közreműködésére, akik gyakran hangos kiabálással irányítják a járókelőket

Fotó: Kocsány Kornél

Ha nincs más, megteszi a nejlonzacskó is – A fertőzések és a légszennyezés ellen szinte mindenki maszkkal, az eső és a napfény ellen pedig esernyővel védekezik. Hogy ez az oszakai hölgy melyiket váltotta ki a fejére húzott nejlonzacskóval, az nem egészen világos

Fotó: Kocsány Kornél

Kíváncsi shiba inu és gazdája Kobe központjában – Az egyik legcukibb kutyafajtának tartott, plüsshatású bundás shiba inu Japánból származik, és itt is nagy népszerűségnek örvend. A kutyák aranyéletet élnek a szigetországban: babakocsiban tolják őket, kozmetikushoz viszik és az ínyencek által is megirigyelt ételeket esznek

Fotó: Kocsány Kornél

Gőzerővel gőzölögnek a termálfürdők Beppuban – Beppu a melegvizes forrásokban gazdag Japán termálfürdő-fellegvára. Bővelkedik jobbnál jobb onsenekben, ahol a férfiak és nők egymástól elszeparálva, meztelenül élvezik a meleg víz relaxáló hatását, a szaunákat és a különféle masszázsokat

Fotó: Kocsány Kornél

Délelőtt

A tízemeletes lakóház liftjéhez közeledve zavarba jövök, ugyanis egy másik lakó is várakozik a felvonóra. Eddig akárhányszor ilyesmire került sor, az ottaniak udvariaskodva előreküldtek, hogy aztán ne szálljanak be velem a liftbe...

A COVID óta, ha tehetik, szűk helyiségekben nem tömörülnek. A maszkot is kitartóan hordják, annak ellenére, hogy már rég feloldották a korlátozásokat. Ennek részben az az oka, hogy ragaszkodnak a már megszokott szabályokhoz, meg persze a maszk már a COVID előtt is népszerű volt: egyesek a légszennyezés miatt, mások pedig azért hordták, hogy még jobban elbújhassanak a kíváncsi tekintetek elől.

Rajtam nincs, úgyhogy már csak ezért is lelassítok, és egy pillanatra megcsodálom inkább az Oszakai-öbölre néző kilátást. Teherhajók százai hemzsegnek itt, ami nem is csoda, hiszen a Csendes-óceántól a Kii-csatornával elválasztott öbölbe óriási mennyiségű áru érkezik mindennap, hogy ellássa a közel 3 milliós nagyvárost, annak elővárosait és a közelben található Kobét és Kiotót.

Az öbölre nyíló látványt egy hatalmas hullámvasút sziluettje töri meg. A Universal Studios vidámparkja a város egyik fő attrakciója, 2022-ben több mint 12 millió látogatót vonzott. Ennél sokkal kevesebben kíváncsiak a tőle kőhajtásnyira található szemétégetőre, pedig az Friedensreich Hundertwasser tervei alapján készült, és szakasztott olyan stílusban építették meg, mint bécsi mását, illetve a híres Hundertwasser-házat.

A következő szabad lifttel leérve, a biciklitároló felé veszem az irányt, majd a háziak bringáját kiszabadítva az Ajikawaugchi metrómegállóhoz tekerek. Nem egyszerű művelet, ugyanis bicikliutak alig vannak, mindenki a járdán, a gyalogosokat kerülgetve lavírozik. Néhányan az úton haladnak, ami az udvarias japán vezetési stílust figyelembe véve azért nem túl kockázatos művelet.

A metrónál lerakom a biciklit, rákattintom a számzárat, majd előveszem a kártyás bérletemet, és az ellenőrző kapun áthaladva megtudom, hogy már csak 500 jen (1200 forint) maradt az egyenlegemen. Hamarosan fel kell töltenem:

Japánban minden tömegközlekedési eszközhöz ezt az egy kártyát kell használni, bármelyik városban is van az ember. Hatalmas kényelem, ugyanakkor gyorsan le is fogy róla a pénz: rendszeres utazgatás mellett havi 25–30 000 forintot könnyen el lehet így költeni.

Az ételek is cukik – Japánban a kawaii (cukiság) kiemelt fontosságú jelenség. Pikachutól és Hello Kitty-től kezdve a figyelmeztető táblák karakterein át az öltözködési stílusokig mindent áthat a cukiságfaktor, ami természetesen óriási biznisz. A cuki, vidám babaszínek az utcai ételárusok portékáit is vonzóbbá teszik

Fotó: Kocsány Kornél

Utcai énekes Tokióban – A cuki megjelenésre nagyszerű példa e rózsaszínbe öltözött énekes a tokiói Sibuja kereszteződésnél. Az utcákon sokan zenélnek, e műfaj Japánban is népszerű, és ezt erősen támogatja a közösségi médiás felületek – az Instagram vagy a TikTok – mindenre kiterjedő hatalma

Fotó: Kocsány Kornél

A szerelvényre várva beállok a megfelelő helyre (külön színek jelzik, hogy hol kell sorban állni a különböző járatokra várakozóknak), és ügyelek rá, hogy ne a csúcsforgalomban üzembe helyezett női vagonok ajtajánál várakozzak. Ezekre férfiak nyilván nem szállhatnak fel, a kíváncsi tekintetek (és kezek) elől menekülő hölgyek számára így nagy könnyebbséget jelentenek. (Mint ahogy az is, hogy Japánban nem lehet kikapcsolni a telefon kamerájának hangját, így ha valaki esetleg titokban akarja lefotózni a kihívóan öltözködő lányokat, azonnal lebukik.)

A metrón most nincsenek sokan, a neten keringő horrovideókon látható jelenetek az utasokat a tömött kocsikba gyömöszkölő állomásmesterekről nem jellemzők, talán csak az ország legforgalmasabb vonalain lehet ilyet látni csúcsidőben. Végül az első kocsiba szállok, szeretem nézni a masinisztakalapos metróvezetőket utazás közben.

Ittlétem elején viszont inkább az utasokat bámultam visszafogottan (ami itteni mércével mérve a szeméremsértő kategóriába tartozik...). Látnivaló ugyanis akad bőven: az üveges tekintetű, vagy a telefonjukat bambuló helyiek hihetetlen változatos divatoknak hódolnak.

A Lolita, a Visual Kei, a Gyaru, a Kogal vagy a Mori Kei csak néhány a többtucatnyi, extravagáns öltözködési stílus közül, amelyet a nem iskolába vagy hivatalba járók előszeretettel hordanak. Eleinte úgy éreztem, hogy csak én nézelődöm kíváncsian, hiszen látszólag minden japán elmerül a saját kis világában, hamarosan azonban rájöttem, hogy ők ugyanúgy szkennelik a környezetüket, csak sokkal finomabban, szinte észrevehetetlenül.

Elnézést, már itt sem vagyok! – Az oszakai hölgyek nem akarták megzavarni fotózásomat (és valószínűleg a képről is szívesen lemaradtak volna), ezért amikor elsétáltak az objektív előtt, mélyen meghajoltak. Eleinte zavarba ejtett e látványos gesztus, de lassan hozzászoktam, megtetszett, és végül több tucat hasonló képpel jöttem haza

Fotó: Kocsány Kornél

Az Umeda állomáson át kell szállnom, a Kiotó külvárosában található Iwashimizu-szentélyhez még 20 percet utazom: egy gyönyörű cseresznyefaliget vár rám. A vonatból kilépve köszönt a tavasz: virágillat és a bentóval (előre bedobozolt étel) teli piknikeskosarakat lóbáló helyiek társaságában indulok a park felé. A tömeg óriási, hiszen a cseresznyevirágzás nemcsak a turistákat érdekli. A japánok számára kiemelten fontos a természet és annak körforgása, az elmúlás és újjászületés örök játéka. Utóbbi ékes szimbóluma a sakura, ilyenkor sokan és hosszan, nappal és este is táboroznak a cseresznyefák alatt, esznek-isznak, beszélgetnek. Csodás fotósterep ez, tele témával, a gésáknak öltözött hölgyektől az esernyőket napernyőként használók tömegén át a cseresznyefák mesébe illő virágaiig.

Aludni mindenhol lehet – A bácsi az építőiparban dolgozott, és ki tudja, milyen okból, de minden este e tokiói turistahostel étkezdéjében volt. Illúziókeltés gyanánt egy könyvet tett maga elé, de általában hamar elaludt. Ha néha-néha felébredt, örömmel érdeklődött az ott megszállók életéről – én is többször beszélgettem vele. Az utcán, tömegközlekedési járművön és egyéb nyilvános helyen szundítani teljesen normálisnak számít Japánban

Fotó: Kocsány Kornél

Lehetetlen jelenet (1.) – Hamar le is lepleződik. Egyrészt egyből feltűnik, hogy a férfi telefonjába bekukucskáló hölgy csak egy reklámtábla, másrészt Japánban lényegében tilos mások magánéletében nyilvánosan turkálni. Látható módon nem bámulják egymást a metrón vagy az utcán, nem tesznek felkavaró kérdéseket és véletlenül sem pillantanak bele mások magánlevelezéseibe

Fotó: Kocsány Kornél

Lehetetlen jelenet (2.) – Ez a kép már sokkal valóságosabb, bár egy ritkaságszámba menő jelenetet ábrázol: a fiatal lány a tiltótábla mellett szívja cigarettáját. Ez a szabálykövetésre nagy hangsúlyt fektető országban komoly illetlenség lenne, de valójában egy dohányzásra kijelölt hely hátuljánál zajlik, ami – ha az elkerített rész megtelt – még az elfogadható kategóriába tartozik

Fotó: Kocsány Kornél

Délután

Kiotó egészen más hangulatot áraszt, mint Oszaka. Az ország történelmének egyik legmeghatározóbb városában tapintható a helyiek büszkesége (Kiotó több mint 1000 évig, egészen 1868-ig volt Japán fővárosa – a neve maga is fővárost jelent). Merevebb, tisztelettudóbb, úriasabb a közönség, amely jól illik a világörökségi helyszínekkel teletűzdelt városképbe.