Viru Viru reptér, Santa Cruz, Bolívia. Reggel 4 óra van. A parkolóba kijutva fülledt meleg és Diego barátom családja vár – az első napokat náluk tölthetem.
Gyors ismerkedés után megnézzük a centrumot, a főtéren átlagos hétfő reggeli fesztivál zajlik: a városi iskolák a boliv mulatós különböző változataira vonulnak körbe-körbe. A tér közepén a tízféle inka Kis Grófo interferenciája leírhatatlan akusztikus trauma így kulturális éhgyomorra, pedig azt hittem, a madridi átszállás során a gyermekbénulásos gorillának öltözött mutatványosok tömege megfelelően felkészített...
Az első hetet bicikliszereléssel és akklimatizációs hányással töltöm, nyers csirke vagy csak a csapvíz, mindenesetre inkább ez jöjjön ki, mint a körzeti orvos. 1–0 a Konzuli Szolgálat javára, akik szerint sohase egyél az utcán – és úgy általában ezen a kontinensen.
Az első nap a nyeregben erős kezdés, éppen egy kis pihenőt tartok az út szélén, amikor rám száll egy kék ara. A nyaki ütőerem után a GPS képernyőjét veszi kezelésbe, belekarcolván a helyes utat, majd közlekedésbiztonsági megfontolásból a lámpát is bekapcsolja. Mielőtt féltő gondoskodásból megkísérelhetné szétbarmolni a cuccaim maradék részét is, kölcsönösen elküldjük egymást (még)melegebb éghajlatra.
Az esőerdő okozta eksztázis után sátorhely után kezdek nézelődni, végül egy rozzant függőhídon átkelve egy hostelként is üzemelő erdei házikónál kötök ki. A házigazda, Chris a System of a Down volt gitárosa. Los Angelesből tekert idáig bicajjal, a házát a folyóból szedett kövekből építette, a cukorsziruptól a repellensig mindent maga készít, még a turmixgépe is bringahajtású. Dzsungelszerű erdőkertjében mindent megtermel, de vadászik is – csapdákat állítva az erdőben, kedvence az egérhús. Azt mondta, hogy kivételesen Magyarországon (még) nincs gyereke és a latin-amerikai börtönök közül a Costa Rica-it ajánlja. Másik vendége, Sascha nem kevésbé izgalmas figura: egy profi aranyásó Svájcból, szintén börtönviselt és ex-hajléktalan, nagy tudású hídépítő, blues-harmonikás. Mintha csak egy Rejtő-regénybe csöppentem volna.
Az esőerdőt néhány hágó után félsivatag váltja, kaktuszokkal, karakarákkal és csörgőkígyókkal. Az első 500 km megtétele után Sucre-ben töltök néhány napot, ahol ismét elképesztő vendégszeretet fogad, kedves házigazdáim még gulyással is készültek. Ezek után nehéz megállni, hogy lelkes unszolásukra ne házasodjak be a családba. Sucre Bolívia kulturális fővárosa, így a brutál meredek utcákat a helyi folklórt bemutató múzeumokban pihenem ki.
Város, bánya és hágók – nagyon magasan
A következő állomás Potosí, az elátkozott város.
A 4000 m-en fekvő település fölé magasodó ikonikus hegy, a Cerro Rico egykor a világ ezüstkitermelésének 60%-át adta, a bányászati központ fontosabb város volt, mint London.
A koloniális időkben a bennszülött lakosság több mint felét kényszermunkára fogták, ők, ha nem a hidegtől vagy a nehéz körülményektől, akkor higanymérgezésben haltak meg. Néhány, a főtéren cipőpucolóként dolgozó orvostanhallgatóval beszélgetve megtudom, hogy a bányákban még most is csákánnyal végzik a munkát és sajnos manapság sem mennek ritkaságszámba a halálesetek.
Itt már az Altiplano kezdődik: ez a 3800 m körüli átlagmagasságú, gyéren lakott felföld mintegy 800 km hosszan nyúlik el Argentínától Peruig. Az első négyezres hágót még letolom erőből, a második és harmadik már szenvedős. Kilométerenként megállok átgondolni az élet értelmét és egy banánnyival közelebb kerülök a káliummérgezéshez. Ezek nem szórakoznak, nem ritka a 8-10 fokos emelkedő sem, 6 alá ritkán adják. Iszom egy keveset, de már kapkodom is megint a levegőt, meglepően hiányoznak a kortyok miatt kihagyott lélegzetvételek. Táborhely 4050 m-en, a szokatlan magasság miatt úgy érzem, mintha folyamatosan nézném magam alvás közben.
Ami végeláthatatlan: sósivatag és vulkáni lejtők
Salar de Uyuni, a világ legnagyobb sósivataga. Egyértelműen ez a 100 km átmérőjű, kiszáradt, fehér pocsolya győzött meg arról, hogy Dél-Amerika lesz az úti cél.
Egyedül tekerni 2 napot a semmiben, viszonyítási pontok nélkül leírhatatlan érzés: kb. mintha egy muslica elvesztené a ballagásra kapott fülbevalóját egy A0-s fehér papírlapon, na akkora vagy.
Mintha egy másik bolygón vertem volna sátrat véletlen, kis tüzem fénye pedig beolvadt volna a Tejút sűrűn folyó fénypudingjába. Mintha az összes csillag egy végtelen távol pislákoló tábortűz lenne, és mintha mindegyiken a vacsoráját főzné valaki. (Ami természetesen zacskós leves.)
A Salar után rövid pihenő, de már újabb magasságok csábítanak. Hajnali 4 óra 3 van. Kábultan próbálom felidézni, melyik kontinensen vagyok, merre is volt az a villanykapcsoló és egyáltalán mi a francnak csörög az ébresztőóra? Aztán lassan tisztul a kép, a tapogatás eredményre vezet és a szobával együtt villanyozódok fel: a mai terv az ötezres Tunupa vulkán megmászása lenne. Félórával később már a fejlámpám imbolygó fénye hasítja a szunnyadó falucska porát, az utolsó vályogházacskát is elhagyva indulhat a tekerés felfelé. Azaz indulhatna, ha nem folyami sóder és dinnyényi kövek laza diszperziója helyettesítené az „utat”. Marad tehát a tolás, de ez nem szegheti kedvem, ahogy az az 5 db kapu sem, amiről mind a nyolc megkérdezett helyi elfelejtett említést tenni tegnap.
A kövekből, drótokból és melegítőnadrágokból állított mesteri akadályokon épp átjutok, amikor a lámpám úgy dönt, kiszáll a buliból. A Tejút halvány fényénél káromkodva botorkálok tovább, napfelkeltéig még két és fél óra.
A bringát egy bokorba rejtem és megkezdődik a vánszorgás felfelé a hegy 60 fokos kőgörgetegén. Meglátszik, hogy nem voltam még ilyen magasan: pihenő 200 méterenként, majd 5 lépés és újra lihegve kapkodom a levegőt, közben 2 lépésnyit visszacsúszva az alig-járt ösvény törmelékén. Végül az elszántság vagy inkább a véremben megnövekedett oreo-koncentráció győzedelmeskedik és szédült mosollyal dőlök le a csúcson. Megérte! Körben a Salar végeláthatatlan fehérsége, előttem a vulkán beomlott kalderájának havas taraja. Néhány kokalevelet elrágva gyorsan javul a helyzet, úgyhogy irány vissza, ami felfelé 2 óra volt, az a kőlavinán lefelé futva-csúszva alig 20 percig tart, a bringát rejtő security-bokortól pedig már csak egy technikás gurulás van hátra. A faluba érve ismétlődik a tegnapi jelenet: óvodások tolnak be diadalmenetben a főtérre, csak én vagyok sokkal koszosabb.
Magasföldi menet
Ki mondta, hogy a bringatúrázás nem fér össze a luxussal!? Sosem vonzottak igazán a termálfürdők, de van az a kosz, ami képes megváltoztatni az ember motivációit, így 200 km-es kitérőt teszek egy chilei természetes melegvizes forráshoz.
Egy hónap után az első forró fürdő, igazi homeless-wellness! Tisztálkodásnak nem nevezném, maradjunk annyiban, hogy lecserélődött rajtam a koszréteg és a „túra-illatomat” egyöntetű záptojásszag vette át.
Másfél órát ülök a termálvízben a sivatag közepén, a Nap utolsó sugarai is ellobbannak a havas hegycsúcsokon, és a természetes medencéből kicsapó gőz dérré fagy a törölközőmön, de ez engem és a szomszédos két flamingót teljesen hidegen hagy. Vagyis pont hogy melegen.
Kíváncsi vagy Benedek magasföldi kalandjaira, a halálútra, vagy a nagyvárosi tébolyra? Lapozz bele a Földgömb 2023/szeptember–októberi nyomtatott lapszámába!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
