Romániában az élelmiszerláncok felfedezték a vidéket. Rögtön a határ melletti Csanádon ott fogad minket a nyugati élet: hátrahúzott homlokzat, bőséges parkolóhely, bematricázott ablakok és mindenkit elnyelő önműködő ajtó. Még nem nagyáruház, de már nem is falusi bolt. Tőle kőhajításnyira még működik a vegyesüzlet is, valószínűleg egykor szövetkezeti bolt lehetett – minden romantika nélküli túlélője egy letűnő kornak. Előtte rendre összegyűlnek az emberek, a gyerekek jégkrémmel és furcsa színű italokkal, a férfiak hideg sörrel a kezükben
Bent konzervek, gyümölcsök, szilvalekvár, kapa, röplabda és kerékpárgumik. Minden kapható, de mindenből csak pár darabot tartanak. Ez a bolt, mint megannyi társa, inkább egy kicsinyített, fedett piachoz hasonlít, mint egy mai üzlethez.
Aligha járhatunk messze az igazságtól, ha a 19. században megjelenő szatócsboltok archetípusát a piacban keressük, egy olyan intézményben, ahol még nem vált el egymástól élesen a termelő és a fogyasztó, mint ahogyan a vásárlás sem a szociális kapcsolattartástól.
A piacon nemcsak üzleteket kötöttek, de adott esetben házasságokat is. Jókai „Szegény gazdagok” c. regényében külön is megemlékezik az Érchegység román falvainak e szokásáról, de tudjuk, hogy más, ritkán lakott vidékeken is működtek leányvásárok.
A sűrűbb falvas vidékeken persze könnyebb volt a párválasztás, az emberek ismerték egymást, ha nem akartak, akkor is találkoztak. Például a szatócsboltban. Itt aztán nyílt titok volt a házasulandók anyagi helyzete: ki vásárol hitelbe, ki iszik túl sok pálinkát, ki az, akinek csak gyertyára vagy gyufára telik, ki vitte haza a drága fajanszedényeket. Nem árt erről tudni, mielőtt a szülők igent mondanak a fiatalok szerelmére.
A 125 éves Hangya
A szatócsboltok azonban sok veszélyt is rejtettek. A bolti uzsora félelmetes népbetegségként pusztította a parasztság vagyonát. A piacgazdasági logikát elfogadó, de annak szélsőségeit elutasító szövetkezeti mozgalmak üzleteiben ezért kezdettől fogva tiltották a hitelre vásárlást. A szövetkezeti boltokban az árak is alacsonyabbak voltak, köszönhetően a központi beszerzéseknek.
Noha igen sokféle szövetkezet létezett, mind között a legnagyobb karriert a falusi bolthálózatot újrarendező, 1898-ban, tehát éppen 125 éve alapított Hangya Országos Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet futott be. A Károlyi Sándor gróf létrehozta szervezet a II. világháború előestéjére Közép-Európa egyik legnagyobb vállalatává nőtte ki magát. Milliós tömegeket elérő tagsági hálózatával, tízezres alkalmazotti létszámával, kétezret is meghaladó üzletével, budafoki és vidéki gyáraival valóságos cégbirodalom volt. (Vagy még annál is több: mozgalom, amely a vidéki középparasztság életét irányította.)
A Hangya vezérigazgatói posztját 1934-tól betöltő Wünscher Frigyes – aki a Magyar Távirati Irodától érkezett – pedig jól tudta, hogy nincsen üzlet cégér nélkül. A bolthálózat arculatát központi sablonok alapján egységesítette, mintafalvakat létesített (a legnagyobbat Tordason), és gondoskodott róla, hogy a filmhíradók és a napilapok rendszeresen tudósítsanak a Hangya sikereiről.
Tejszövetkezet Mérán
Miközben a Hangya neve az anyaországban szorosan összefonódott a regnáló rendszerrel, elszakított erdélyi testvérszervezete a kisebbségi önszerveződés fórumává vált.
Persze nemcsak a Hangyának, hanem általában a gazdák összefogását szorgalmazó kisebb-nagyobb szövetkezeteknek köszönhető, hogy a két világháború közti időszakban életerős magyar középbirtokos-réteg maradhatott fenn Erdélyben.
E korszak legsikeresebb ágazatának kétségtelenül a tejszövetkezeti hálózat bizonyult, a „márkázott vajak” Bukarestig, sőt külföldre is eljutottak.
Mi látszott mindebből a faluban? A Kolozsvár melletti Méra tejszövetkezet-üzemét 1936-ban az a Kós Károly (1883–1977) tervezte, aki befutott pesti építészként vállalta a kisebbségi sors nehézségeit. Kós részben saját korábbi terveivel is szakítva, a népiesség egyszerűbb, sallangoktól mentes, ha úgy tetszik, modern változatát képviselte a két háború közti időszakban. A mérai tejcsarnok is ilyen. A törésektől mentes, magas fedélszék és a gangon körbefutó törpeoszlopok révén mégis sikerült karakteresen erdélyi atmoszférát teremtenie. A tejet itt helyben fölözték le, a savót a gazdák hazavihették takarmánynak. A mérai tej túlélte a szövetkezet 1945 utáni feloszlatását is, de az új időkben már nemcsak a fölét, de az összes tejet begyűjtötték. Ehhez pedig elég volt egy kisebb tejbeváltó, ami szintén áll még, igaz, évtizedek óta kihasználatlanul.
A falu hétköznapjait a tehenek és bivalyok ki- és behajtása még nem is olyan régen úgy szabályozta, mint manapság a reggeli és esti hírműsorok.
Bár ma már nincs mit nézni, az idősek megszokásból ma is kiülnek a ház elé, szomszédokkal diskurálnak, vagy csak néznek maguk elé. Körülöttük gyerekcsapatok nehezen követhető csoportokat alkotnak és bontanak fel. Az alkonyati falunak különös hangulata van: a kocsma is működik még, amely valójában egy vegyesbolt, utcára helyezett műanyag székekkel. Itt már román szó is vegyül a magyarral. A növekvő Kolozsvár az elmúlt egy-két évtizedben rajokban ereszti ki lakosságát a környék falvaiba.
A várossal határos Kisbács már nem is falu, inkább sűrűn beépült kertváros, kicsiny magyarnegyeddel, ahol a tervezők szándéka szerint karakteres erdélyi házak épültek. Mérán még nincsenek vállalkozók, de a házak felvásárlása már megkezdődött. A funkcióját rég elvesztett tejüzemet is megvették az önkormányzattól, most egy „román” lakja.
Erdély lelke
Az egykori szövetkezeti épületek közül kétségtelenül az üzemek vannak a legnehezebb helyzetben, hiszen a megváltozott gazdasági környezetben legfeljebb egy jól átgondolt funkcióváltás mentheti meg őket.
Valamivel jobb helyzetben vannak azok a kultúrházak (népházak), amelyek még az I. világháború előtt, a székelyakció keretében, népházként jelentek meg a faluközpontokban.
Ha érdekel a Hangya Szövetkezet teljes története lapozd fel nyomtatott november–decemberi lapszámunkat!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
