„Biztos hasznos, hiszen él!” – szólt a gazda, miközben a madarászokat a tanyáján található kuvikodúhoz kísérte. Nem szorult felvilágosításra a baglyok kártevőirtó képességeivel kapcsolatban. A természettel való bölcs együttélés szükséges, azonban önmagában mégis kevés lehet a tanyavilág öklömnyi bagolyfajának megmentéséhez, aminek hazai állományát a zsugorodó élettér, a költőhelyek eltűnése veszélyezteti
Éppen csak megkezdődött a Felső-Kiskunság kuvikállományának éves „nagy felmérése”, a Magyarországi Kuvik Oltalmi Egyesület kis csapata rögtön kényszerpihenőt kellett, hogy tartson. Bár már perzselt a május végi nap, az előző hét esőzései sártengerré változtatták a pusztát, ami elnyelte a terepjárót. Amíg segítségre várnak, a csapat egy része ellenőrzi a közeli liget odvas fáit, a terület kevés, lehetséges természetes kuvik-költőhelyének egyikét. Költésnek nincs nyoma, bár ez egyáltalán nem meglepő, a kuvik (Athene noctua) hazai állománya ugyanis túlnyomórészt az alföldi állattartáshoz kötődően tanyasi épületek tetőszerkezetében költ.
Nem válogatós madárfaj, ha elérhető számára a megfelelő fészkelőhely, előbb-utóbb megjelenik: nem is csoda, hogy a régi időkben majd’ minden tanyán költött egy pár, kontroll alatt tartva a tanya körül élő rovarok és kisrágcsálók számát.
Ennek ellenére a hozzájuk kötődő „halálmadár”-tévhit miatt a kuvikok nem voltak mindig szívesen látott vendégek, még a 2000-es évek elején is lehetett látni agyonütött, hodálykapura szögezett madarat. Ez a hiedelem napjainkra szerencsére egyre inkább kiveszni látszik, a hazai kuvikállományt viszont egy sokkal nagyobb veszély, az élőhely zsugorodása, felaprózódása, eltűnése fenyegeti.
A tradicionális tanyavilág átalakulóban van, az állattartási módszerek modernizálódnak, szép lassan leomlanak a régi vályogépületek, amelyek nádtetői, padlásai ideális költőhelyet jelentettek a kuvikok számára, az enyészetté váló épületek helyébe épülő modern, acélszerkezetes „utódok” pedig semmiképp sem nevezhetők bagolybarátnak.
Két óra várakozás után egy traktor, egy teheneit kíváncsiságból arrafelé terelő gulyás és az Egyesület tagjainak együttes erejével sikerül kiszabadítani a terepjárót a sár fogságából, és folytatódik a terepi munka. Egymás után tanyák hosszú sorát járja be a csapat: „Olasz”, „Hóbaglyos”, „Tökös néni”, „Villámhárítós”, „Filmes hely”, „Kicsi Svájc” – az egyes tanyákat a legpontosabb GPS-koordinátáknál is jobban beazonosító becenevek, mind-mind egy-egy névadó történettel, illetve az Egyesület által kihelyezett mesterséges költőodúval.
A Felső-Kiskunságban található 70 ezer hektáros területen kialakított, mintegy 120 kuvikodút számláló odúhálózat évtizedeken átívelő közös munka eredménye.
A munkát végző csapat összetétele változatos, van benne apa-fiú páros, tanár és egykori tanítványai, régi barátok, kollégák, de egyvalami közös a tagokban: mindenki elkötelezett, tenni akaró természetvédő. Ebben a szoros, szerető, kedélyes baráti társaságban az ezredforduló környékén fogalmazódott meg az egyszerűnek tűnő, de végül messzire vezető kérdés: ugyan mi lehet a helyzet itt a kuvikokkal?
Bár ismert, hogy a kuvik jelentős elterjedési területét tekintve nem fenyegetett, milliós világállományú madárfaj, meglepő módon hazánk kis baglyairól húsz évvel ezelőtt még nem voltak pontos adatok a becsléseken kívül, melyek szerint megközelítőleg 1500-2000 pár alkothatja a csökkenő állományt.
A csapat hatalmas munkába kezdett hát, hogy pontosabb képet kapjon a hazai kuvikok helyzetéről. Szedett-vedett eszköztárral, a Keleti Blokk autóiparának egykor népszerű, de egyáltalán nem terepi viszonyokra tervezett, sokszor ismerősöktől kölcsönzött járműveivel, sátorral, hálózsákkal felszerelkezve szisztematikusan, hodályról hodályra, padlásról padlásra fésülték át a tanyavilágot. A kezdeti időket általános forráshiány jellemezte: minden költséget a csapat tagjai vállaltak magukra, és próbáltak olyan leleményes módon fedezni, mint a közös sportfogadás-nyeremények bagolyvédelemre történő visszaforgatása – ami egy feltehetőleg azóta is példa nélküli természetvédelmi finanszírozási modell.
A ma már csak a terepen mesélt anekdotákból visszaköszönő „hőskorszak” erőfeszítései kirajzolták a kuvikállományt fenyegető problémákat.
Bár a vizsgált területen a kuvikok ökológiai igényeinek túlnyomó része teljesült, az ideális költőhelyek száma alacsony volt, és azokat számos, emberi tevékenységgel összefüggő tényező veszélyeztette.
Mivel több példa ismert olyan esetekről, amikor odúban költő madárfajok fészkelését alapvetően megfelelő, de költőhelyekben szegény élőhelyeken mesterséges odúk kihelyezésével eredményesen segítették, rögtön felmerült, hogy a kiskunsági kuvikok esetében is ez lehet a megoldás: 2005-ben látták meg a napvilágot az első, mesterséges odúban kikelő itteni kuvikfiókák.
Ha kíváncsi vagy, miért is hívták régen a kuvikot halálmadárnak és milyen jövőre számíthat a haza állomány, lapozd fel november–decemberi lapszámunkat!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
